Egyszer, nagyon régen, egy város főterén,
megjelent egy ifjú, nyalka, deli legény.
Arról áradozott, büszkén mondogatta,
milyen szép a szíve: ép minden darabja.
A népek csodálták szíve simaságát,
tökéletességét, s nem találták mását.
Nem volt karcolása, nem volt repedése,
seb sem csúfította, szép volt a verése.
Nem hiába büszke ifjú viselője,
a szíve tökélyét nem vitatják tőle...
Ám most egy morajlás. Megnyílik a tömeg.
Közeledni látszik egy halk szavú öreg.
Mintha csak magának beszélne a bátya,
- görbe hátat takar, elnyűtt vén kabátja.
Csendesen megszólal, igen bölcsen érvel:
Az ifjú szép szíve övével nem ér fel.
A tömeg figyelme immár rá irányul,
de jő’ már az ifjú, Ő sem marad hátul.
Harag támad benne, - Hogy ez mit merészel!
Hogy szállhat versenybe az Ő szép szívével?
- Hasonlítsuk össze, vedd le a kabátod!
S ím a vén embernél erős szívet látott.
Hangos dobbanása messzire hallatszott,
ám külső szépsége többeket aggasztott.
Tele volt sebekkel, több darabból vérzett,
mi is tartja össze, egybe az egészet?
Hiányzó részeit máshonnan pótolták,
nem is válogatva, csak úgy, összehordták.
Pár lyuk is tátongott, ütött-kopott darab,
csodálja az ember, hogy még egyben marad.
Ám az öreg mondá: Fogjátok fel ésszel,
el nem cserélném én az ifjú szívével.
Megismerek rajta minden egyes sebet,
minden sérülése egy-egy embert jelent,
kiknek ajándékul szeretetem adtam,
szívemből kitépett egy-egy kis darabban.
Pár darabkát én is kaptam viszonzásként,
s nem bántam a cserét, ma sem tennék másként.
Mert akik szeretnek, szívből kapnak, s adnak,
szerető szívedet ne tartsd meg magadnak.
A kis szívdarabkák gyönyörű emlékek,
azok, kiktől kaptam, mind szívemben élnek.
Megosztott szeretet fűzi össze lelkünk,
mindig emlékeztet, mily jó volt szeretnünk.
Néha olyan is volt, amikor csak adtam,
szívemért cserébe viszonzást nem kaptam.
A szeretet jelent egy kis kockázatot,
- de hidd el, megéri, ezért kockáztatok.
Néhány sebből vérzik, lyuk is van már rajta,
szerettem olyat is, aki nem akarta.
Egyszer tán megérti, s visszatér majd hozzám,
befoltozva szívem, szeretetet hoz rám.
Látod, kedves fiam, ezért szép a szívem,
mert használni mertem, istenemhez híven.
S lám, az ifjú ember szeme megtelt könnyel,
nem tudott elmenni, hencegő közönnyel,
inkább az öreghez még közelebb lépett
és a szép szívéből egy darabot tépett.
Reszkető kezével az öregnek nyújtja,
szeretet példáját tőle megtanulja.
Az öreg is adott megtépett szívéből,
s az ifjú szív dobog a szeretetétől.
Nem oly tökéletes, mint annak előtte,
ám szebb, a szeretet fonala beszőtte.
Arcukat a mosoly szép keretbe fonta,
szemük tiszta fényét be is aranyozta.
Elbúcsúztak szépen, aztán útra keltek,
szerető szívükben megnyugvásra leltek.
Milyen szomorú is, ha utad úgy járod,
tökéletes szíved önmagadba zárod.
Hiányzik belőle az öröm, a szépség.
Engedd, hogy nevüket mások belevéssék!
Utolsó hozzászólás