Zöld koszorú, fényes gyertyalángok,
várakozás, alapos önvizsgálat,
húshagyó böjt, furdaló bűnbánat,
süteményillatok, ünnepi dalok.

Miközben az emberek loholnak,
töprengenek, kutatnak, vásárolnak,
főznek, sütnek, mosnak, kóstolgatnak,
keresnek, sugdolóznak, barkácsolnak.

Stop! Minek ez az őrült rohanás!
Jó lenne, ha néha-néha megállnál!
Olykor legalább arra gondolnál,
neked is egy kis pihenőidő jár!
Kérlek,
Kis Jézusnak hagyj helyet a fa alatt!

A karácsony alkalmával Isten fia, Jézus Krisztus földi születésére emlékezünk. A történetet a Bibliából ismerhetjük meg, az Újszövetség leírásából. Jézus istállóban született, mert senki nem fogadta be a házába a várandós Máriát, aki férjével, Józseffel, népszámlálásra érkezett Betlehembe. A napkeleti bölcsek, akiket hazánkban „háromkirályok" néven ismerünk, elindultak, hogy ajándékokkal köszöntsék a Megváltót. Útjukon egy csillag vezette el őket Jézushoz.

Valahol ..egy rendelőben...

Reggel 8 óra 30 perc...

Betegszállítók kopogtatnak, nyolcvanon túli nénit hoznak messziről.
Átadják, átveszem a papírokat, kiültetik a váróba...
Foghíjas székek, még félig tele a váró, a szélső székre ül...
Botját és jobb időket látott kis táskáját maga mellé teszi a székre. Öreg, kék foltos kezeit összekulcsolva vár...
Adatfelvétel....

Kérdezek melléülve, kedvesen, halk riadt hangú válaszok.
Nyugtatom, nem lesz baj, vérvétel és vizsgálat, semmi más...

"Alig van időm meglátogatni szüleimet. Mindig azt hittem ezt ők megértik, de egyszer ezt mondta...
Egy fiatal nő őszintén beszélt a közte és az édesanyja közötti kapcsolatról. Ugye ismerős?

Az anyám 67 éves, kicsit félve odarak nekem néhány körtét – Fiam nem szépek a körték, de jóízűek, tudom, hogy szereted. Elteszem a körtét és a házi tejet is amit az anyám ad, mert szeretem és már indulok is.
Ismét elmegyek, végzem a dolgom, szüleimhez  pedig akkor megyek amikor időm van rá.

Alexej lassan lépkedett végig az ismerős utcán, minden lépés nehéznek tűnt. Egy hosszú séta után tért vissza, abban reménykedve, hogy otthon meleg várja… de valahol mélyen már érezte, hogy valami nincs rendben.

Ahogy belépett, fia, Anton, és menye, Tatjána, feszült arccal fogadták. A tekintetük hideg volt és távoli, mintha idegen lenne számukra – nem az az apa, aki egész életét nekik szentelte.

– Apa, beszélnünk kell – szólalt meg Anton száraz hangon.

Megváltoztam. Múlnak az évek.
Ma már egészen más vagyok,
másképp látom az őszi kertet,
másképp érzem az illatot.
Nemrég még hamvas rózsa nyílott
a sűrű, zöldülő bokrokon,
ma már lehulltak, s ott hevernek
a dértől gyöngyöző pázsiton.
Elhervadtak, ahogyan én is,
bár a szívem még úgy dobog
mint rég, amikor ifjú voltam,
s nem voltak ráncok arcomon.
De a szívem még ugyanúgy érez,
ma is éppen úgy szeretek
minden jót, amely boldoggá tesz,
s megszépíti az életem.

 Azt hiszem, hogy életünk egyik legszomorúbb pillanata az, amikor a nagyszülők
házának ajtaja örökre bezárul, hiszen amikor ez az ajtó bezárul, lezárjuk a
találkozásokat a család minden tagjával, akik különleges alkalmakkor összejöttek.
Amikor a nagyszülők házát bezárjuk, boldog délutánokat zárunk a nagybácsikkal,
unokatestvérekkel, unokákkal, unokaöcsikkel, szülőkkel, testvérekkel.
Még csak ki sem kell mozdulni a házból, a nagyszülőknél lenni az, amire minden
családnak szüksége van a boldogsághoz.