"Világéletemben hittem benne, hogy a nap legcsodálatosabb pillanata, amikor reggel felébredünk. Mindegy, hogy vacakul érezzük-e magunkat vagy jól, egy biztos: aznap még bármi történhet velünk! És az sem számít, ha az esetek többségében semmi különös nem történik. A lehetőség benne van a reggelekben."
Monica Baldwin.Szeretettel kívánok szép, jó reggelt Mindenkinek !

Rózsa, Rózsa, vörös Rózsa,
Szívem pici biztatója,
Tavaszomnak elhozója,
Lelkem boldog altatója,
Bánatom elzavarója,
Rózsa, Rózsa, vörös Rózsa!

Rózsa, Rózsa, kedvesem,
Fény ragyog a szemeden,
Beszélsz hozzám kedvesen,
Táncol szavad lelkemen,
Boldogság ül szívemen,
Rózsa, Rózsa, kedvesem!

Gondoltál-e már arra, hogy milyen csodálatos a világ? Mennyire egész és mennyire tökéletes minden, amit nem az ember alkotott? Nézz meg egy virágot! A legegyszerűbbet: nézz meg egy hóvirágot! Honnan tudja meg bent a föld alatt, hogy odakint már elment a hó s az ágak könnyező rügyein cinkék hintáznak a napsütésben?

 Isten, amikor Erdély földjét megteremtette,

Pihenőszéket készített magának felette,

Aláhívta a földjéhez tartozó népet,

S oltár-zsámolyul rendelé neki a széket,

Melyet ha lentről nézel felfelé menet,

Láthatod, hogy Erdély fölött ez tartja az eget,

És e földhöz hozzatartozik Csaba népe,

Kinek oltára és menedéke: az Isten széke.

Melynek magasából dúlnak olykor vihar-szelek,

Vagy a békesség áldó fénysugara onnan alápereg,

Mert a vadon lehet fészke is a zúgó zivatarnak,

De lehet ágya is a békének, melyben a csend hallgat.

Egyedül állok. Csepp fények égnek.
Őriznek talán? Ápolnak? Védnek?
Magamban vagyok, magamnak élek,
Tőlem hozzám fut bennem a lélek.

Egyedül vagyok. Ki szeret engem?
Van miért élnem? Van kit szeretnem?
Ki vagyok én? Mondd, ki lakik bennem?
Ha te is itthagysz merre kell mennem?

Meddig ég a tűz, lángolnak fények,
Játszanak velem tündéri lények?

Jókedvet adj, és semmi mást, Uram!
A többivel megbirkózom magam.
Akkor a többi nem is érdekel,
szerencse, balsors, kudarc vagy siker.
Hadd mosolyogjak gondon és bajon,
nem kell más, csak ez az egy oltalom,
még magányom kiváltsága se kell,
sorsot cserélek, bárhol, bárkivel,
ha jókedvemből, önként tehetem;
s fölszabadít újra a fegyelem,
ha értelmét tudom és vállalom,
s nem páncélzat, de szárny a vállamon.

"Nincs az a sötét éj...amely után a nap fel ne kelne."
/Léria Dipán/

Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz.

Hogy didereg a hó, s a hóban
az eszméletlen fehér.
Mintha hullana a valótlan:
sárgaráncú gyerektenyér;
rézpénz a szemre, szeptemberlevél.

Hogy didereg a tó, s a tóban
a fehér ráncai.
Mint egy kihűlő fény elaluvóban,
nem akar látszani
másnak, mint ami.

Hogy didereg a jó, s a jóban
az, ami emberi.
Mint egy eltévedt űrhajó,
ahogy a Föld, e Trójai Faló
velünk: foglyaival
a végtelent szeli.

Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek
Elfelejtem azt, hogy rossz vége lett
És csak az maradsz,
Ki engem boldoggá tett.

Elmentél tőlem kedves,
S én hagytam, hogy menj csak el
Hiába lett volna minden,
Ki menni akar, engedni kell.

Mosolygott hozzá az arcom,
De mögé ,már senki sem néz,
Játszani a közönyös embert,
Most látom csak mily nehéz.

Leszáll a köd lassan szemedre,

a szobádba az álom lebeg be.

Lopakodva, mint a tolvaj,

tolakodva érkezik,

épp, hogy érint, biztatóan,

majd a csöndben távozik.

A szép álom tündérlánya

táncát vidám színekben járja,

csengő hangján szívedbe hatol

a dallam könnyed, lüktető varázsa.

Most tél van itt nálunk nagy hó békebeli
a föld szintjét jó fél öllel megemeli

az éjszakák megannyi mammuthallgatás
az ember mást se tesz napokig csöndet ás

befagyott magányunk jégpáncélja alatt
dédelgetünk egy-egy piros szemű halat

kaparja kitartóan a tájat a tél
hatalmas zsilettje a szél

míg bruegheli tökéllyel zúzmarát
virágzik olt mentén a fűzfaág

és átüt mindenen mint tépésen a vér
a hófehér

A fák csúcsán, mint vén madár,
csüggedten ül a Nap,
szárnyait sem próbálja már,
se dac, se vad harag
nem éleszti hunyó tüzét:
a tolla hull, beteg...
Kapaszkodva néz szerteszét
a téli táj felett.

S mint gubbasztó madársereg
bújnak össze a fák,
alant - de olykor megremeg
havas szárnyuk, az ág.
A szél lehe oly csüggeteg,
úgy zörög, mint a vágy,
mintha idézné a meleg
nyarat, dús Afrikát...