Isten, amikor Erdély földjét megteremtette,
Pihenőszéket készített magának felette,
Aláhívta a földjéhez tartozó népet,
S oltár-zsámolyul rendelé neki a széket,
Melyet ha lentről nézel felfelé menet,
Láthatod, hogy Erdély fölött ez tartja az eget,
És e földhöz hozzatartozik Csaba népe,
Kinek oltára és menedéke: az Isten széke.
Melynek magasából dúlnak olykor vihar-szelek,
Vagy a békesség áldó fénysugara onnan alápereg,
Mert a vadon lehet fészke is a zúgó zivatarnak,
De lehet ágya is a békének, melyben a csend hallgat.
Így áll büszkén az Isten-széke-oltár-szikla,
Alja az erdélyi föld mélyén, csúcsa az égbe magasítva.
S a nemzetségéről tudni vélik: ahol az Isten székel,
Ott a föld népe nem lehet más csak székely!
S ahol ráteríti az ég a földre szivárványos, eső-fátyolát,
Ott a hegyről a völgybe források, patakok hancuroznak át,
Melyek közül némely mar, morcos, haragos, zavaros,
Némely patyolatfehérre tisztít, megmos, ő a Maros!
S lennebb, ahol a hadutat az ég odaföntről megrendelte,
S idelent ahol azt a csillagösvény megkeresztezte,
Odaállott a székely a teremtő Istenének elébe,
Hűséget fogadott neki, s szállást kért a Maros-völgyébe,
Melyet a legnemesebb joggal meg is kapott,
Fejedelem földjén híres nagyvásárt tarthatott,
Így a nemzetségről s a folyóról vált nevessé a hely,
Így született isteni keresztségben: Székely-Marosvásárhely!
Kommentáld!