Mindennapok .

Benedek Elek Koldus .

7 éve | Szántó Imréné Mária | 0 hozzászólás

Koldust, ha látsz, - és látsz bizonnyal -
Ajtód s szíved ne légyen zárva:
Fejed ne fordítsd el iszonnyal,
Mert rongyos, piszkos a ruhája.

Ki volt, mi volt? - ne tudakoljad,
Fájdalmait ezzel is tetézve,
S amit ad jobb kezed, úgy adjad,
Hogy bal kezed ne vegye észre.

Gondold, hogy e szegénynek is volt
A földi jóban része dúsan:
Hogy volt idő, mikor az égbolt
Ő rája sem borula búsan.

Gondold: a sors, mely változékony,
Király is lett már koldus, árva...
Más búja iránt légy fogékony,
Ajtód s szíved ne légyen zárva!

Az aluljáró homályában egy öreg bácsika kuporgott a hideg kövön.
Az emberek elmentek mellette. Nem néztek rá, vagy ha mégis,
akkor furcsa, semmitmondó tekintetük szinte égetett.
Fájt neki ez a tekintet nagyon.
Ugyan mit tudják ők, hogy miért van itt. Csak egy koldust látnak, pedig ő több.

Ő egy ember, egy ember, akinek ez a sorsa. Belenyugodott. A szíve mégis tele volt fájdalommal. Egy kisfiú megállt előtte ragyogó, kipirult arccal.
-Te vagy az télapó? – kérdezte, s szemében huncut fény csillogott.
Az ősz, öreg emberke megsimogatta szakállát, majd így válaszolt:
-Igen én vagyok. S látva a kisfiú örömét eltűnt belőle a fájdalom és minden rossz emlék, csak a jó maradt.

Szívét melegség járta át és boldog volt. Abban a percben talán a legboldogabb a világon.
Fáradtan lecsukta szemeit, amiből egy könnycsepp még utat tört magának.
Utolsó könnycsepp.
Szép csendben elaludt és reggel mikor rátaláltak, már megfagyott.