Egy alkalommal Jézus így beszélt a zsidókhoz: „Bizony, bizony, mondom nektek: Aki tanításomat megtartja, nem hal meg örökre.” A zsidók azt felelték: „Most már tudjuk, hogy valóban ördögtől megszállott vagy. Ábrahám meghalt, és a próféták is meghaltak. Te meg azt mondod: „Aki tanításomat megtartja, nem hal meg örökre”. Nagyobb vagy talán Ábrahám atyánknál, aki meghalt? A próféták is meghaltak. Mivé teszed magadat?” Jézus így válaszolt: „Ha önmagamat dicsőíteném, az semmit nem érne. Az én Atyám az, aki megdicsőít engem. Ti Isteneteknek mondjátok őt, de nem ismeritek. Én ismerem őt, és ha azt mondanám, hogy nem ismerem, hozzátok hasonló, hazug lennék. De én ismerem az Atyát, és megteszem, amit mond. Ősatyátok, Ábrahám ujjongott, hogy megláthatja eljövetelem napját. Látta, és örvendezett.” A zsidók erre felháborodtak: „Még ötvenesztendős sem vagy, és láttad Ábrahámot?” Jézus így válaszolt: „Bizony, bizony, mondom nektek: Mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok.” A zsidók erre köveket ragadtak, hogy megkövezzék. Jézus azonban eltűnt előlük, és kiment a templomból.

Jn 8,51-59

Elmélkedés:

Az én Atyám az, aki megdicsőít engem – mondja Jézus a mai evangéliumban. Jézus meg van győződve róla, hogy Isten végső közbelépése elnémítja majd az ellenfeleket és kinyilvánítja hamisságukat. A végső közbelépés az Úr halálból való feltámasztása, ekkor dicsőíti meg az Atya a Fiút. Az alázatosságot vállaló Jézust az Atya a feltámadás által felemeli, felmagasztalja. Az élet elvesztése, azaz a halál a feltámadás által az örök élet megnyerését jelenti Jézus számára és a mi számunkra is, ha őt követjük.
Vajon a mi életünk megdicsőíti-e Jézust? Vallásos életünk és elkötelezettségünk legfőbb célja a lelkünk üdvössége. Azért imádkozunk, azért bánjuk meg és ismerjük be bűneinket a szentgyónásban, hogy az üdvösségre, az örök boldogságra eljussunk. Az üdvösség, az örök élet kenyerét vesszük magunkhoz, amikor szentáldozáshoz járulunk. De emellett ne feledkezzünk el arról, hogy hitből fakadó cselekedeteink egyúttal az Atyának szereznek dicsőséget. Minden jócselekedetünk, amit szeretetből, irgalmasságból a szegényeknek, a rászorulóknak, az elesetteknek teszünk, Isten dicsőségéről tanúskodik. A mi szóbeli dicsőítésünk nem teszi nagyobbá Istent, de valóban lelkünk üdvösségére szolgál. Uram, hiszek a feltámadásban, hiszek az örök életben. Hiszem, hogy te az üdvösségre vezetsz.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Isten, én Istenem, mert te az enyém vagy, semmim sem hiányzik. És mert én a tied vagyok, benned, Szabadítómban, dicsekszem mindörökké. Minden szomorúságomban te vidítasz fel ünnepi terített asztaloddal. És hol is volna jó sora az én lelkemnek, ha nem tebenned, életem Istene?
Nagy Szent Gertrúd

http://evangelium.katolikus.hu/