"Ne csüggedj... ha nem úgy alakulnak a dolgok ahogy szeretnéd..
Ne add fel! Mindenki számára megírták azt a legszebb mesét..
Melyben boldog lesz... Csak hinned kell... Soha fel nem adni..

Hiszen örökké nem eshet... Egyszer a nap rád fog ragyogni...

Kövesd az álmod.. Még ha akadályok ezrei is veszik körül

 

Állj fel még akkor is.... ha az erőd már teljesen kimerül
Menj akár csúszva... de hajtson Téged az a gondolat

Hogy szebbé kell tenned minden egyes napodat..

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Amikor kigyúlnak a karácsonyi fények,
együtt kell dobbanni az emberek szívének.
Szóljon idén arról minden mese, ének:
– varázslata van a szív szeretetének.
Nyisd hát meg szívedet, öleld a világot,
minden ember legyen örömmel megáldott,
mosollyal vidíts fel, szóval, öleléssel,
tiszta érzésekkel, mit szívedbe vésel.
Teremts egy szeretőbb, élhetőbb világot,
amilyet az ember eddig még nem látott.

 Megint egy új hétre ébredtünk Barátom,
s a nap is vidáman köszönt ahogy látom.!
Legyen hát az új hétnek vidám minden napja,
és remélem a teremtő nekünk ez megadja..!

Víg tavaszi szellő lengedez a tájon,
sok fészkelő madár ugrándozik a fákon.!
Vígan fütyülik ,hogy megérkeztek végre,
s nem sokára ők is dolgoznak a fészken.!

Adja a teremtő ,hogy szép legyen minden nap,
amit az ember ilyenkor magának kívánhat.!
Zsongjon az élet vígan a tavaszi tájon,
s neked is szép heted legyen kedves Barátom.!

 

 

 

 

 

 

Amikor az ember még csak fiatal,
nem érdekli hóvihar sem, s zivatar,
vígan tekint rá az egész világra,
hideg szél fúj, hó is esik, nem bánja.

Sziporkázik, nevetgél és azt hiszi,
rettenetes sok ideje van neki,
betegség és fájdalom még nem gyötri,
vagy ha igen, gyorsan el is felejti.

Repül gyorsan tíz,húsz,harminc, negyven év,
fordítaná vissza élet kerekét,
mivel a kerék csak előre halad,
néha megtorpan, csak az emlék marad.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Állj meg pajtás, ne rohanj úgy,
élvezd inkább az életet!
Ha elveszel a rohanásban,
lesz majd, mit nem lát két szemed.
Lassíts le néha, állj meg csendben,
figyeld, hogy él a nagyvilág!
Csoda nyílik a végtelenben,
csak engedd végre hatni rád!
Csodáld és nyílj meg,
annyi szépség, keresi hozzád az utat.
Ha lassan jársz és figyelemmel,
megnyílik, s mindent megmutat.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tudod, a virágok csak egy helyben ülnek.
Napnak és esőnek egyformán örülnek.
Elkezdenek nőni, s álomra találnak,
bimbót nyitogató álmodóvá válnak.
Aztán az álmaik szél szárnyára ülnek,
felszállnak az égbe, messzire repülnek.
Magvas gondolatuk másik földre száll át,
ott kelti életre gondolat virágát.A virág, s az álom, így terjed a Földön.
Látod? Álmaimat szép szavakba öntöm,
s jön a szél, felkapja, s elviszi majd hozzád,
s talán egy új álmot, gondolatot hoz rád.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Életünkben mindig nagy csodákra vártunk,
S a helyes úttól, sajnos, gyakran messze jártunk.
Kergettük az álmot, melyet más vágyai szőttek,
S bennünk napról napra a kételyek csak nőttek.

Kérdésünkre válasz olyan sokszor nem volt,
Pedig számtalanszor megnyílt felettünk az égbolt.
S akkor kaptunk csodát, mikor nem is kértünk,
Mert mindig volt, ki óvott, s mindent megtett értünk.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Táviratok...levelek...levelek...
Mily jók is vagytok hozzám emberek:
köszöntő sorok, baráti szavak
repülnek felém,mint a madarak.



E sok levél mind a válaszomra vár,
írok...írok...de egyre több madár dalol nekem,
ó mily nagy jutalom
e megbecsült virágos alkonyom.

Köszönöm,hát ezerszer köszönöm,
hogy megosztjátok vélem örömöm:
a sugarat, mely homlokomra hullt,
s feledteti,mily szőrnyű volt a múlt!


Barátaim,de megbocsássatok,
mindőtöknek felelni nem tudok
külön külön nagy munka lenne az,
e vers szívemből csordul és igaz.

Hiszen tudjátok ez a lényegem,
benne a hálám,forró köszönetem
hozzátok,vegyétek név szerint...
fáradt szívem,most nyugalomra int.



Mögöttem oly sok küzdés szenvedés,
érzem rám férne egy kis pihenés...
megpróbálom....s küldöm e versemet
levél helyett: köszönet...köszönet!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"Ki tudná megmondani, mi lesz még az életemben.
Nem kívánok csodákat, csak nyugalmat a lelkemnek.
Énekemmel dicsérem, kinek mindent köszönhetek:
Dicsőség és hála Uram, Neked!

Szeretném, ha mindenki körülöttem boldog lenne.
Szeretném, ha minden ember boldogan, békében élne.
Akkor is, ha életünk nehéz gondok közé tetted:
Dicsőség és hála Uram, Neked!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szívedből szólj, s másoknak küldd el azt!
Vidíts, taníts, s ha kell te nyújts vigaszt!
Segítsd fel azt, ki porban lent hever,
ápold a lelkét, mert többet érdemel.

Ha bántanak, – porold le lelkedet!
Ne őrizgesd a vélt sérelmeket.
Gyarlók vagyunk, s tán túl érzékenyek.
Szótüskék szúrják az érző lelkeket.

Ha így teszel, lelked is felderül.
A “békesség madár” válladra ül.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ha virág lehetnék csak egy napra,
biztosan nagyon sok dolgom volna.
Égőpiros lennék, vagy esetleg kék,
világító sárga, de semmiképp sem
szeretném a szomorút, a feketét.

Aznap én nem egy virágot nyitnék,
hanem tízet, húszat, vagy százat.
Mosolyom csupa derű lenne s alázat,
befutnám titokban az egész házat.

Megkérném a napot már előző este,
hogy a színeket, csak virágokra fesse.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Amikor az orgona virágzik
Napsugara fényesen cikázik.
Az esőben mindig jól megázik,
A napfényben soha ő nem fázik.

Kismadár az orgonafa ágán
Bárcsak mindig én őt ottan látnám.
Barna kislány kinek lelkem adnám
A madárkát neki megmutatnám.

Minden fehér orgonavirágba
Ott lakik a szívem legszebb álma.
Olyan szép az orgona virága,
Mint az az egy drága kisleányka.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Várnai Zseni:--Orgona


Rajtam a tavaszi szelek orgonálnak,
talán ezért hívnak engem orgonának,
április vad kedve suhogtatja ágam,
azután megfürdöm fényes napsugárban.

Orgona, orgona,
illatos muzsika,
zengő és libegő lila virág...
fürtjeim lengetem,
illatom pergetem,
szakíts le hát engem,
s légy boldog te világ,
légy boldog te világ!

 

Erdők ölén, völgyben, réten
illatosan, lila-kéken
nyílik már az ibolya.
Ő a tavasz kis futárja.
Régen várunk már utána,
s most már ő csal, hív oda.

A szellővel azt üzente:
fogytán van már a türelme.
Olyan nagyon vár szegény.
Cimboráim, induljunk hát!
Hagyjon abba játszást, munkát
minden lányka és legény!

Ünnep, ünnep a szép tavasz,
mikor a tél már nem havaz.
Énekeljünk, cimborák!
Megjöttek a gólyák, fecskék.
Festegetik már a lepkék
tarka szárnyuk hímporát.

Itt a tavasz, a kedvünk is virágos.
Nevetni kell, ahogy a Nap ragyog!
Lehajolni minden apró virághoz,
s élvezni azt, hogy létezem, s vagyok!
A lenge szellő simogatja bőrünk,
Napunk világít, árnyékunk követ.
Nem nyugszunk már, indulunk, fészkelődünk,
s visszatér hitünk, hogy holnap jobb jöhet…

Aranyosi Ervin © 2014-04-03.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

 

Emlékezz csak vissza, mit hoztál magaddal?
Képzeld el: – Ha vége, mit viszel tovább?
Nem mindegy miként élsz: – Örömmel? Haraggal?
Mire tanít téged az életiskolád?

Képes vagy naponta újra megcsodálni,
azt amit az élet tálcán tesz eléd?
Képes vagy tanulni, jobb emberré válni,
szabad ember leszel, vagy pedig cseléd?

Ne mutogass másra, mert sorsod te írod!
Csak a te kezedben az irányítás!
Ha lemondasz róla, s úgy érzed nem bírod,
akkor tud uralni, vagy legyőzni más!

Négy aprócska kölyökróka kifeküdt a napra,
Nem volt szükség hűs árnyékra, vagy szalmakalapra.
Tavaszi nap fürösztötte szép vörös bundájuk,
a világ megfigyelését bízták csak reájuk.
Volt közöttük, aki figyelt, leste a világot,
meg is csodált növő füvet, kinyíló virágot,
lassan tovacsúszó csigát, nagyot ugró szöcskét,
figyelt, s közben nem zavarta szunyókáló öccsét.
A harmadik szintén bámult, mindezt mégse látta,
mert a negyedik kis róka épp a fülét rágta.

Kicsi vagyok, mégsem félek,
tiszta szívből szeretek!
Tanulom még a világot,
s talán boldog lehetek.
Bár úgy látszik, hogy harcolok,
megtámadok dolgokat,
de én még csak azt keresem,
hogy lehetnék boldogabb?

Hogyan kell boldognak lenni?,
Anyu, mutasd meg nekem!
Nem akarok tudatlanul,
átkelni az életen!
Tegyem azt, mit szívem diktál?
Mi vezessen az úton?
Vagy hallgassak az eszemre?
Melyik jobb? Még nem tudom!

Kicsi vagyok, jóra vágyom,
tanulom az életet.

Hagyd a Napot az arcodon ragyogni!
A napraforgó pont ezt teszi!
Magokat érlel, gondolatban,
s a melegséget a napból veszi.
Engedd, hogy benned eláradjon,
legyen vidám és szép napod!
Hagyd, hogy a bánat meneküljön,
s érezd: - A Nap magam vagyok...
Aranyosi Ervin

Sugárzó jó kedvvel kezdem ezt a napot! Mosolyomat küldöm, te pedig ezt kapod! Akarom, hogy te is nevess a világra, úgy ahogy a Napunk, ragyogjunk hét ágra! A világ csodaszép, csodáld, s legyél hálás! Lásd a mosolyomért nincsen sorbaállás! Ingyen van, csak vedd el, és vidd hírét másnak, amerre csak járok, vidám embert lássak!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Öltöztesd szívedet karácsonyi díszbe,
csak a jó szándékot engedd be a szívbe,
mert amíg kedvesség, szeretet vezérel,
hidd el, szomorúság, bánat úgysem ér el. Ezt a szeretetet tedd be egy csomagba,
s boldog lesz, ki ilyen ajándékot kap ma!
Arcodra tégy mosolyt, fénylőt és kedveset,
örömet okozni, meglásd, így is lehet! Gyújts reményt szívekbe, néhány kedves szóval,
s meglátod nyomában kevesebb a sóhaj!
Nyújts segítő kezet, éhesnek kenyeret,
karácsony ünnepe legyen a szeretet. Bár múlik az ünnep, a szeretet maradjon,
együtt érző szíved, azután is adjon!

Élt egy szabómester, szíveket foltozott.
Hozzá a sok ember, sok-sok munkát hozott.
Mert a szép szívüket sok sérelem érte,
s bár a szabó bérét vastagon megkérte,
ki sem látszott sajnos, a temérdek munkából,
s a szabóműhelytől egy nap sem volt távol.
Nagyon unta pedig e monoton munkát.
Mindig csak ugyanaz! Hidd el, te is unnád!

Kíváncsi lett tehát, a szívet mi bántja,
mi okozza vesztét, mért romlik el pántja?
Hová lesz belőle a sok tiszta érzés,
mért ül ki színére megszakadás, vérzés.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Karácsonyra nem kérek mást, csak újabb 365 napot.

 

Mialatt, mit elrontottam, apránként kijavíthatok.
Esélyt kérek, ezret, százat, hogy egyre jobb legyek,
S ha bántottalak idők során, gyógyírt hozhassak Neked.

Legyen időm gyógyítani fájó lelki sebeket, s
Legyen időm újra fogni elengedett kezeket.
Legyen időm nevetésre, meghitt pillanatokra,
Legyen időm mindarra, mi mosolyt csal az arcokra.

 

Előáll az égi szán,
Arany talpa, gyémánt rúdja,
Jézus indul földi útra.

 

Földi útra, messze útra,
Csengős bárány húzza, húzza.
Ezüst csengőt meg-megrázza,
Apró léptét szaporázza.

Hegyre föl és völgybe le,
Száz kis angyal száll vele.
Angyal kocsis ült a bakra,
Ostorkáját pattogtatja…

Elől száll a fulajtárja,
Vígan zeng a trombitája.
Ahol járnak csillag lehull,
Minden ember földre borul.

Amerre lép csengős bárány,
Hidat ível szép szivárvány.
Minden házat sorba járnak,
Mindent tudnak, mindent
látnak,
Mindenkire rátalálnak.

Nem nézik az ajtó nyitját,
Jézus fáját beállítják.
És a végén minden ágnak
Meggyújtják a kis gyertyákat.

Tesznek alá sok játékot,
Jézus küldte ajándékot,
Puska, csákó, baba, labda,
Örül is ám aki kapja!

Gyertya lángja libben-lobban,
Száz gyerek láb táncra dobban,
Jézus küldte, angyal hozta,
Jaj de szép a karácsonyfa.

Harang hangja száll a mennyből,
Bari nyakán csengő csendül,
Szánkó rúdját az angyalkák
Visszafelé fordították.

Egyre halkabb egyre messzebb
Mennyországba megérkeztek,
Üres szánkót helyre tolják,
Csengős bárányt csutakolják.

Fáradt szárnyuk összehajtják,
Kicsi Jézust elringatják,
Álma édes, álma mély,
Szent karácsony éjjelén.

 

Áldott karácsonyi ünnepet kívánok mindenkínek.

Emlékszem, rég volt. A bezárt ajtót
hosszú estéken remegve lestem.
Vártam nyílását azon a sok-sok
felejthetetlen
szép, gyermekkori karácsonyesten.

Kipirult arccal, dobogó szívvel,
úgy vártam, mikor fordul a zárja,
mikor tárul fel, mikor ragyog fel
a titkok fája.
Ó, hogy csábított minden kis ága!

Rég volt … azóta évek repültek,
és messziről int már az öregség,
s azt veszem észre, felnőtt, vén gyerek,
– ez már nem emlék, –
a karácsonyi ajtót lesem még!

Ó, de már többet tudok azóta!
Gazdagabb titkok hívnak és várnak!
Ragyogóbb minden karácsonyfánál,
mit a szem nem láthat
országában a dicső Királynak!

Tudom, az ajtó egyszer kitárul.
S jöhetnek gondok vagy szenvedések,
ez ad most nékem derűt, nyugalmat,
hogy ott az élet
az ajtó mögött … s már küszöbén élek!

 

 

 Ha van egy igazán kedves, jó barátod,
kivel találkozhatsz és örülsz, ha látod,
kinek elmondhatod, mi a szíved nyomja,
aki odafigyel, kinek van rád gondja.

Aki szeretettel, sérült lelket ápol,
aki minden titkot megoszt önmagáról,
kivel együtt lenni felemelő érzés,
huncutkodni kicsit, az is nagy kísértés.

Ki a lelked érti, s gyakran felvidítja,
ki a bánatodat messzire hajítja.
Kinek kedvessége rokonlelket hordoz,
ilyen barát mellet, nem kell neked orvos!

Múltad nem köt gúzsba, sőt a szép emlékek,
újra felemelnek, felvidítnak téged!

 

Hideg hóból, jégből készült.
Ő igazi hóember.
Ám a szíve felmelegít,
s ehhez bizony szó sem kell!
A mosolya, répa orra,
vidámságot sugároz.
A derűje oda is vonz
pár madárkát magához.
Nem bánja, ha répa orrán,
s fején két kis madár ül.
Attól boldog, hogy ma sem lesz,
árván itt kint egyedül.
Két szénszeme vígan ragyog,
jó kedve van, ha látod.
A világban bárki talál,
hogyha akar, barátot. Aranyosi Ervin © 2015-12-14.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett.

A szeretet nagy kincs,
észre kéne venni!
Az éhes szíveket
meg kéne etetni!
Aki adni képes,
az is gazdagodna,
mert szíve a jóból
soha ki nem fogyna. Tudod a szeretet
nem egy raktárkészlet,
s nem tudod eldugni,
önzőn az egészet,
mert a szeretet,
ha van, az szívből árad,
s aki adni képes,
bele sosem fárad. Ha adsz a jó érzés
benned fokozódik,
bánat, s szomorúság
benne feloldódik,
és ha szeretettel
jól lakik a lélek,
akkor elmondhatod:
– Gazdagabban élek! Aranyosi Ervin © 2015-12-15.

Aranyosi Ervin

Szeretetcsomagom

 

 

 

Hányat kell aludnom,

még Karácsonyt várva?

Várom az ünnepet

két karom kitárva.

 

Tudom, csoda készül,

s én már nagyon várom,

együtt lehet végre

az egész családom.

 

Lesz egy ajándékom,

és azt szívből adom,

mosollyal bélelem

szeretetcsomagom.

 

Lesz benne ölelés,

szívből jövő, kedves,

ettől lesz nagyinak

vidám szeme nedves.

 

Kacagást is küldök,

s mindenki megkapja,

csilingelve pendül,

szívem víg harangja.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nem Pesten történt, amit hallotok. Ott ily regényes dolgok nem történnek. A társaságnak úri tagjai Szekérre ültek, és azon menének. Szekéren mentek, de ökörszekéren, Két pár ökör tevé a fogatot. Az országúton végig a szekérrel A négy ökör lassacskán ballagott.
Világos éj volt. A hold fenn vala; Halványan járt a megszakadt felhőkben, Miként a bús hölgy, aki férjinek Sírhalmát keresi a temetőben.

Hideg márványtakaró Vakítóan fehér hó… Elvakítja két szemem Nyomot hagy a lelkemen Égből hullik szépen alá Énekli az Isten dalát Két kezemet meghűti Az arcomat pezsdíti Láthatatlan fehér fátyol Megcsodálod benn a házból Mosolyogsz, ha felnézel Szíved eltel reménnyel… Ott rejtezik a szívedben Fehérfátyol lepelben Ha elcsendesedsz, meghallod Mit néked a hó suttog… Kinyitja az ég ajtaját Megépíti hó hintaját Már messziről sugárzik A szemed is csak káprázik Tiszta fehér áldott hó Lelkünket is feloldó Hideg fagyos érinteni De szívünket melengeti Isten arca rejtve benne Örök titok fehér lelke Boldog vagyok, hogyha látom Csodálom hát mindenáron Isten adta fehér lepel A mennyekbe felvezetel Csodállak én, míg csak élek Áldozok szép énekének Ki megalkotta e csodákat Az Isten havas világának… Árvai Attila© 2012-04-19

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Karácsony akkor szép,
hogyha fehér hóba lép-
nem is sárba, latyakba...
Ropog a hó alatta.

Hegyek hátán zöld fenyő,
kis madárnak pihenő-
búcsúzik a madártól,
őzikétől elpártol.

Beszegődik, beáll csak
szép karácsony fájának-
derét-havát lerázza,
áll csillogva, szikrázva.

Ahány csengő: csendüljön,
ahány gyerek: örüljön,
ahány gyertya: mind égjen,
karácsonyi szépségben!

 

 

Szállj le, éjszaka, szállj,
szenvedés éjszakája,
hűtlenség éjszakája,
gyötrelem éjszakája,
irgalom éjszakája.
Takard be lépteiddel a földet,
borítsd rá fekete lepedődet,
minden kínokra vond rá szemfedődet,
függönyözd el a verejtékezőket.
Szállj le, éjszaka, szállj,
fájdalom éjszakája,
kegyelem éjszakája,
árulás éjszakája,
megváltás éjszakája.

2

Akik a házban ülnek,
a lámpa fénykörében,
terített asztal mellett
ülnek és lakmároznak,
eszik a lakoma testét,
isszák a lakoma vérét,
s a lámpa fénykörében
nem látszik a sötétség –
akik a házban ülnek
azok nem veszik észre,
mikor nyílik az ajtó,
éppen csak egy arasznyit,
csak hogy a Bűn kiférjen.

 

 

 Úgy szeretném, hogyha szívem
Kicsi jászol lenne,
Karácsonykor az Úr Jézus
Megszületne benne.

Befogadnám, betakarnám,
Illattal beszórnám,
Hideg széltõl, deres csóktól
Szeretettel óvnám...

Elringatnám: szent álmait
rózsákkal behinteném,
S ránk borulna csillagostul
Csöndes, égi szent éj...

Jer, Uram, hát, várlak, jövel!
Szívemet kitárom...
Születésed áldott percét
Örömtelten várom...

A kis Jézus megszületett, örvendjünk!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A köd rászállt a hegyek csúcsára
Cseppekben csillogott a harmat a virágra
Felhők fölött elbújt a nap
Kerestelek ott fönn,de nem találtalak
A mennyből,mint ha angyali szózat szólt volna le
Fényt hozott a menny üzenete
A hírt az angyal szeretettel hozta
Üdvözlettel jött hozzánk a nap sugara

Lelkem fázott,,nem találtam a fényt
Egy kis mennyei sugár világított
Szívem ettől felmelegítvén
De komor felhők taposták a napot
Látom már nem jön tőled remény
Nem halljuk üzeneted,nem jön a fény
Nem lesz meleg szívünk rejtekén
Fázott a szívem,a felhőkre néztem
Didergő homályban üzeneted kerestem
Az eső csendben eleredt,
Siratta a felhő az elmúlt szeretetet
De földre szállt le egy angyal
Megvigasztalta halkan elhagyott szívemet
Lesz még fény,s jön tőled üzenet
Emléked átkarolja a szívünket
Öröm ragyog fel arcunkon
S az angyali fény felszárítja könnyeinket
Küldöd felénk angyali üdvözletedet

S én megköszönöm az angyalnak hálás szívvel
Reszkető szívemet felmelegítette reménnyel
Hogy az embereknek eljuttassa a fényes napot
S elzavarja felettünk lévő hideg bánatot
Elfújja a széllel a zord felleget
Elűzi a gondot,megvédi a szeretetet
S a hideg télen is kisüt majd a napsugár
Felmelegíti a tavaszi földeket,rügyeket
Lesz még meleg nyár érleli kenyeret
Lesz még remény ,hazánk felől el űzi a felleget
Hogy a szegénynek is jusson öröm a bánat helyett
Legyen meleg takaró,fedél feje felett
Megvigasztalja az éhes ,síró gyermeket
Elküldöd az angyalt ,söpörje el
Hazánk felöl a gonosz szellemet
S mióta elmentél ,vigasztal a remény
Munkálkodsz ott fenn Isten szeretetén
Hogy ránk is ragyogjon a nap az Isten egén
Szegény hazánkban jöjjön el az új remény.

 Téli este unalmában ablakomba mélyedek,
az éjszaka sűrű fátyla takarja a kék eget.
A ház zajának árnyékában elmélkedve bódulok,
a hóesésre, melyben csupán néhány ember andalog.

A karácsonyi hangulat, a friss fenyőfa illata
szívemet és lelkemet ünneplésre bíztatja.
Testem ennek ellenére néma nyugalmat mutat,
csodálom a téli fagyba, sötétbe olvadó utat.

Nem fog meg a hangulat, az ünnepek szele,
úgy érzem, nem tudok többé mit kezdeni vele.
A pillanat varázsában nézek a fenyőfára,
csodálkoznék, ha végre egyszer egyenesen állna.

Minden évben ugyanaz a kelletlen lemez,
egy ünnep itthon, mit a köznyelv Karácsonynak nevez.
Ám ez mégsem az az ünnep, mi a szeretetből fakad,
az is csoda, ha olykor-olykor néhány jó szó akad.

De mégis vajon mi lehet egy szép karácsony titka?
Egy családban, hol az egyetértés, s a fenyőfa is ritka.
A külvilágtól elzárkózva a szobám padlóját nyomom,
műfenyőmmel árválkodva panaszaim versbe fonom.

Egy lakásban, hol a családiság szikrája sem lobban,
s akár egy rossz szóból is durva vita robban.
Miért van az, hogy elfelejtjük, miről szól az ünnep?
Itt, hol a nagy örömök is aprónak tűnnek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Miklós napja közelgőben,
szarvasok is készülőben.
Varázshatalommal felvértezve,
szállnak fel a levegőbe.
Lappföldön lakik a Mikulás,
alig várja az indulást.

Puttonyban az ajándékok kívánságra bekerültek,
figyelmét senki kérése el nem kerülte.
Nehéz feladat az övé,
tiszta szívvel megy a gyerekek közé.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.

Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumban
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.

A templomba
Hosszú sorba'
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Uram, csak egy vagyok a sok között,
Ki bár rongyos ruhába öltözött,
Vendégeid sorába híva lenni,
Királyi nagy menyegződre menni,
Szegényen bár, de úgy szeretne!
Mégis talán, ha meglehetne...

Rongyos ruhámra félve, hogyha még
Tekintni olykor elfelejtenék,
Azért előttem mégis ott lebeg
Aranytermed, s a szívem úgy remeg!
Aranytermed, s az én ruhám, és
Ajkamra félve jön könyörgés:

Nem az első helyre ülnék, Uram.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hull a hó, hull a hó,
Jön-e már Télapó?

Csillogó, csillogó
Hópehely, ragyogó.

Suttogó, suttogó
Fenyőfa, álmodó.

Csacsogó, csacsogó
Kismadár vacogó.

Szél - zúgó, szél - zúgó,
Füledbe hírt súgó.

Fölszálló, fölszálló
Köd mögött egy szánkó.

Robogó, robogó
Szarvasláb, dobogó.

Suhanó, suhanó,
Benne ül Télapó.

 Krisztusom,
én leveszem képedet falamról. Torz
hamisításnak érzem vonalait, színeit, sohase
tudlak ilyennek elképzelni, amilyen itt vagy.
Ilyen ragyogó kékszeműnek, ilyen jóllakottan
derűsnek, ilyen kitelt arcúnak, ilyen
enyhe pirosnak, mint a tejbeesett rózsa.
Én sok éjszaka láttalak már, hallgattalak is
számtalanszor, én tudom, hogy te egyszerű
voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló.
Álmatlanul csavarogtad a számkivetettek
útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit
s gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget
nyaldosták pusztuló Jeruzsálemed lángjai.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Lassan itt a Karácsony,
gyertyát gyújtunk szépen,
s vacsorához ülünk
meghitt békességben.
Arcunkról majd eltűnnek
a könnyek nyomai,
bárhogy fájja szívünket,
hogy hiányzik valaki.
Valaki, aki nem ül többé közénk,
nem mosolyog ránk,
s ki nem tölti be melegséggel
a meghitt kis szobát.

Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
Ilyenkor decemberben.

…Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Beheggesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra égi szeretetben,
Ilyenkor decemberben.

…És valahol csak kétkedő beszédet
Hallok, szomorún nézek,
A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,

 

S ne csak így decemberben.

 

 

Szeretetteljes,szép napokat kívánok a meteorológiai tél első napján mindnyájunknak.

 Most nem sietek,
most nem rohanok,
most nem tervezek,
most nem akarok,
most nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.


Most megnyugoszom,
most elpihenek
békén, szabadon,
mint gyenge gyerek,
és nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

S míg ölel a fény
és ölel a csend,
és árad belém,
és újjáteremt,
míg nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten,

új gyümölcs terem,
másoknak terem,
érik csendesen
erő, győzelem...

 

 

 Advent első vasárnapján bánjuk meg vétkeinket,
az első gyertya pislogó fénye ragyogja be szívünket.

Adventi koszorúnk, díszítse asztalunk,
gyertyája fényétől világosságot kapjunk.

Advent idején ne csak a testünk böjtöljön,
szívünknek, lelkünknek kell megtisztuljon.

Fenyő illata szeretetet lopjon szívünkbe,
szeretetet-mely jövőre is maradjon meg!

Ne csak a portánkon, szívünkben is takarítsunk,
ha nem ezt tesszük, gyertyát minek gyújtunk?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Betlehemnek vezérlő csillaga,
legyen életünknek vezérlő fonala.
Hit, remény s szeretet
Irányítsa életed.

Hinni kell és remélni
hisz utunkat e csillag vezérli.
Kövesd hát Betlehemnek fénylő csillagát,
s megleled lelked nyugalmát.

Hinni kell, hogy van, ki mellettünk áll,
nehéz perceinkben segítő kéz megtalál.

Az asztalon
egy gyertyaszál pislákol.
Barátságosan körbenéz.
Látva, hogy jó helyen jár,
egy vidám lobbanással
szabadon engedi
a Karácsony "szellemét".
Advent első vasárnap.
A többi három,
koszorújában,
érintetlen hófehérben
arra vár,
hogy szülessen a Megváltó
és az otthonainkba`
- a párolgó, jászolszagú
csendben kérődző békét,
a zizzenő szalma menedékét,
a fahéj, méz és kalács illatát,
védelmét és áldását egész éven át -
talán már nekünk ajándékozza.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Írta: Veress Andrea Hajnalka

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer négy gyertya.
Olyan nagy volt a csend körülöttük, hogy tisztán lehetett érteni, amit egymással beszélgettek.

 

Azt mondta az első :
– ÉN VAGYOK A BÉKE!
De az emberek nem képesek életben tartani. Azt hiszem, el fogok aludni.
Néhány pillanat múlva már csak egy vékonyan füstölgő kanóc emlékeztetett a hajdan fényesen tündöklő lángra.

Mi az ember célja? Csak boldognak lenni!
Jó lenne megtudni, mit kell érte tenni?
Meg kell változtatni az egész világot,
úgy kell felkutatni tán a boldogságot?

Eljön majd magától? Harcolni kell érte?
Jó üzletet kötni, s hinni, hogy megérte?
Mindent eltaposni, ami gyenge, élő?
Erővel elvenni? Az úgy nem megy, félő!

Hát akkor, hogyan kell, van e már receptje,
vagy a harag, s bánat az ember keresztje?
Mekkora lépés kell, ahhoz, hogy elérjük,
vagy nem is kell lépés, elég, hogyha kérjük?

 

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Megint egy új hétre ébredtünk Barátom,
s a nap is vidáman köszönt ahogy látom.!
Legyen hát az új hétnek vidám minden napja,

és remélem a teremtő nekünk ez megadja.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Adja a teremtő ,hogy szép legyen minden nap,
amit az ember ilyenkor magának kívánhat.!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mikor a Földre érkezünk,
nagyon üres mindkét kezünk,
s mikor a Földről távozunk,
csak annyink lesz, amit hozunk.

Ezért ne is gyűjts kincseket,
a kincs, s vagyon mind itt reked!
Csak lelked lehet gazdagabb,
ha jól érezted itt magad.

Mi a tiéd e létben itt?
Ha vannak szép emlékeid!
Azt nem veheti senki el,
s viszed, ha egyszer menni kell!

Élményeid a kincs csupán,
időd ne vesztegesd bután,
élvezz ki órát, perceket,
örömmel töltsd fel lelkedet!

 

 

Megérkezik 
az alkonyi homály,
lecsendesül 
a mező és a táj.
A Nap is viszi 
fénylő sugarát,
színben tobzódó, 
múló aranyát.
Visszakacsint 
a sárguló fákra,
a hegyekre, 
a cikcakkos csodákra.
Megvárja, míg 
a virág zárja kelyhét,
madár csőrével 
tisztogatja pelyhét,
sugár pilláit 
ráveti az égre,
tudja, ráborul már 
az éj sötétje.
Az esti homály 
csendben hívogat,
enyhe szellő 
érinti arcomat.
Pihen a csónak,
nád is szundikál,
a Hold hallgat
ő az, aki vár

Rózsák  rózsája ,virágnak virága ,

Hölgyek hölgye , királyok királya ,

Gyönyörű rózsa , angyali fényű ,

Vágyó , boldog virág , szűz erényű -

Malaszttal teljes , áldott szépségű -

Te nyomor s fájdalom csitítása ,

Rózsák rózsája , virágnak virága ,

Hölgyek hölgye , királyok királya ,

Úrnőm , kit szeretve szeretnem kell , 

Őrizz rossztól óvó két kezeddel , 

Kövér bűntől bűzlik minden ember , 

Aki vétkeinket megbocsátja , 

Rózsák rózsája , virágnak virága ,

Hölgyek hölgye , királyok királya ,

Nagyon kell szeretnünk és szolgálnunk ,

Ne hagyj tovább sűrű bűnben járnunk ,

Segíts , hogy imádra nyíljon szájunk ,

Dicsérjen a megtértek imája ,

Rózsák rózsája , virágnak virága ,

Hölgyek hölgye , királyok királya ,

Hölgyem , akit Uramként imádok , 

Aki miatt trubadúrnak állok ,

Ha szerelmemre viszonzást találok ,

Hajtom sok vágyam ördögnek malmára ,

Rózsák rózsája , virágnak virága , 

Hölgyek hölgye , királyok királya.

 A könyvtár előtti kis téren,
a szökőkút ma hallgatott,
egy öreg tűnt föl észrevétlen,
bal kezét markászta a bot.


A jobb kezében másik bot volt,
nyesett vesszőbe nyúlt göcsört,
a szemét elfödte a mennybolt,
két térde roggyant volt, s gyötört.


Leült a szikkadt, hűs betonra,
a vizet leste, a vizet,
szemét keményre hunyorogta,
leste a filléreseket.


Egy padon ültem gondba gyűrten,
de az az öreg megzavart,
komótosan, megszokott-tűrten,
mint akit pénze szűke hajt,


tíz-húszfilléres csillogását
kereste nyurga bot hegyén,
kaparta, húzta - úgyse látták,
egész véletlenül csak én.

Földünknek legsarkán jeges vihar tombol,
fát, hegyet és völgyet biz porig rombol.
Földünknek legsarkán él két kicsiny virág,
s küzdnek elemekkel, bár ellenük a világ.
Mind, mi árthat nekik, hencegi erejét,
de a két kicsiny virág fogja egymás kezét.
Irdatlan sziklákat sodor a dühödt szél,
de a két kicsiny virág túlélést remél.
Pokolnak zord tüze a tájat felperzseli,
de virág a virágnak kezét nem engedi.
A tengerkékfolyók fájón kiszáradnak,
de a két apróságnak semmit sem árthatnak.

 

 Élni az életet minden gond nélkül lehetetlen,
Vannak percek, órák, napok mikor az ember tehetetlen.
Nem tudja, mit tegyen, merre lépjen, vagy lépjen-e,
Nem tudja, hogy lesz-e valaki a nehéz pillanatban mellette.
Amikor saját erejével nem tud segíteni magán,
Mikor semmi más nem marad neki, csak a magány.
Bízik abban, hogy ennek az ideje sosem jön el,
Reméli mindig itt lesz az, akit igaz barátnak tekint.
Mert egy igaz barát az élethez kell, Szép napot kívánok.Szeretettel.Mária.

 

"Igen, valahogy így van: otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent. Ahol otthon vagy, az az otthon.
Nem kell hozzá sok. Elég egy szoba. Ha tízen vagytok benne, az se baj. Ha mind a tízen egyek vagytok ebben, hogy haza tértek, amikor este hazatértek.

 Ne akarj élni érzelmeid nélkül, Olyan mintha sírnál könnyeid nélkül.
Néha a könnyek ugyan könnyítik az életet,
De olykor jobban sír az, ki kifelé nevet.
Engedd, hogy az érzések szabadon szálljanak,
Hagyd, hogy a vágyaid valóra váljanak.
Ne építsél várat, ne vonulj toronyba,
Ne fagyaszd a szíved jéghideg burokba.
Engedd, hogy szeressenek nincs annál jobb dolog,
Mikor a szíved valakiért hevesebben dobog.
Ne feledd a múltat, csak tanuljál belőle,
Emeld fel fejedet s tekintsél előre.

 Ismerek egy fényes napsugarat.
Naphazája meleggel volt tele.
Naphazában otthon mégse maradt.
Megszánta a dermedt rügyecskéket,
Napkeletre menekült fecskéket.
Szánta a sok hallgató madárkát.
Fájt szívének a fagyos kopárság.

Elgondolta: ,,Megyek és leszállok.
Tudom én azt, hogy telet találok.
De mire a világot bejárom,
Virág virul minden merev ágon...
Virág virul, meleg tavasz támad!
Odahagyom napfényes hazámat."

Leszállott a jégbevont patakra,
Meleg szóval hívta, szólongatta.

 Mielőtt messze fut a tél,
életet lehel a rétre.
Kedvem kócolja hűvös szél,
már rég elfújta a szégyent.

A múlt poklából álltam fel,
és születtem meg a fénynek.
Bár testem szögezte vasszeg,
többé nem tiporhat vétek.

Így lettem tiszta vizű tó,
melyben láthatod önmagad.
Lényem áttetszően szűz hó,
szívemben nyílik a tavasz.

Te vagy a lélek virága,
öntözz kérlek két kezeddel!
Benned van a kincs világa,
s életre kelti szerelmem.

Szárnyalj velem édes csókkal,
varázsoljunk színes álmot!

 

 

 Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad.
Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad.
Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad.
Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad.
Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad.
Oltsd ki lángjaid - a szerelem legyél te magad.
Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad.
Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad.
Törd át gátjaid – a világ legyél te magad.
Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.

Elképzelem, mit gondol a
velencei, bús gondola,
elringatózván a vízen? Miközben járva lagúnáját,
varázslatok díszes gúnyáját
felöltve, csendben így üzen. – Ó, jöjj szerelmes andalogva,
vágyadtól túlfűtött dalodba,
századnyi szép szót sző a szél. Mert szerelmed, bár egyszer múlik,
talán bizony a léten túlig,
ez az emlék majd elkísér. Aranyosi Ervin © 2015-11-09.

 

Tudod, a barátság nem a külsőn múlik!
Elkísérhet minket az életen túlig.
Szívünkbe íródik, szeretet fényével,
és semmi sem ér fel, édes melegével.
Jó lenne figyelni, és jó példát venni,
állatok módjára, őszintén szeretni!
Mert ez a szeretet emberek közt ritka,
bizalomra épül a barátság titka! Soha sincs mögötte önző, ártó szándék,
mert a jó barátság, igazi ajándék!
Felemelő kapni, és jó érzés adni,
hosszú éveken át barátnak maradni.

SZABÓ LŐRINC: CILA

 

 

Cila, Cilu, Cinciri-minciri.

Behálóznak a mozdulatai.

Itt sétál az íróasztalomon:

nők vonulnak át tükrös agyamon.

Ha valami jó az eszébe jut,

mint két szikrázó, vörös alagút

gyúl s mélyül rögtön kék-sárga szeme.

Légy zümmög tova - szinte száll vele

s aztán tíz percig nézi a plafont:

mi az a gyanús kis fekete pont?

Az imént papírral futballozott,

függönybe, szőnyegbe csavarodott,

most felugrik, a fűtőtestre ül,

könyvekre, az a helye.

 A szép leány a búcsúzáskor
Egy rózsát tűzött fel nekem.
Piros volt lágyan feslő szirma,Könnyű csókot lehelt reája
S mint álomkép már messze szálla
S én fájó szívvel, könnyes szemmel
Sokáig néztem még utána.

Elhervadt már a rózsabimbó,
Amit a szép leány adott.
Hervadtan őrzöm, hisz' a múltból

 

A sors csupán ennyit hagyott.

 

Pedig a lányka könnyű csókját
Könnyeim már régen lemosták,
De most tudom, hogy ez csók volt
Sejtelmes, végső "Isten hozzád!"

A szép leány a rózsabimbót
Most más legénynek tépi le,
Most más legényért dobog, lángolMás csókolja kicsiny - kacsóját,
De megőrzöm a hervadt rózsát:
Én kaptam annak a kislánynak
Legelső, tiszta, szűzi csókját!

 

 

Köszönöm, köszönöm, köszönöm Napsugarak zúgása, amit hallok, Számban nevednek jó íze van, Szent mennydörgést néz a két szemem, Istenem, istenem, istenem, Zavart lelkem tegnap mindent bevallott: Te voltál mindig mindenben minden, Boldog szimatolásaimban, Gyöngéd simogatásaimban S éles, szomorú nézéseimben. Ma köszönöm, hogy te voltál ott, Hol éreztem az életemet S hol dőltek, épültek az oltárok. Köszönöm az énértem vetett ágyat, Köszönöm neked az első sírást, Köszönöm tört szívű édesanyámat, Fiatalságomat és bűneimet, Köszönöm a kétséget, a hitet, A csókot és a betegséget. Köszönöm, hogy nem tartozom senkinek Másnak, csupán néked, mindenért néked. Napsugarak zúgása, amit hallok, Számban nevednek jó íze van, Szent mennydörgést néz a két szemem, Istenem, istenem, istenem, Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott, Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm S hogy te leszel a halál, köszönöm.

 

 Hallgatunk sokszor egy életen át.
Nem mondjuk ki ha valami fáj.
Magunkba gyömöszöljük a rosszat, mert van hova.
Lelkünkben van egy kis szoba
s oda minden belefér.

Hallgatunk,akarva akaratlan, kétségbeesetten.
Hallgatunk hosszasan reményvesztetten.
Belül a tehetetlenség tüze, felégetett mindent, mégis.
Hallgatunk bármilyen nehéz is.

Hallgatunk magunkba zuhanva némán.
A lelki béke angyala kisírt néz ránk.
Nem szólunk nem beszélünk csak nézünk.
Hogy néha köddé válik amiért élünk.

KÁLMÁN ILONA.

Határtalan szeretet.

Kitárom szívem ajtaját jöjjön be a sok meleg.
Utána jöjjön be mindenki aki fázik és didereg.
Egy csipetnyi forróság jól lesik a léleknek. ...
Hisz sokszor téblábol farkas ordító hidegben.

Kinyitom lelkem ablakát repüljenek be a madarak.
Varázsoljanak jó kedvet trillájukkal egy perc alatt.
A remény csalogányát is várom mindenféle maggal.
Kedves lelkét becéző szeretetteljes szavakkal.

Kipakolom lelkem tudom így minden belefér.

 

 

 Vasárnap. Harangszó. Egy asszony elmegy
Mellettem. A harangszóra megáll.
Összeteszi kezét, fohászkodik
Az utcán elmenőben: ,,Uram Jézus
A rosszakon is könyörülj!'' -
A rosszakon is könyörülj:
Ennyi egy-vers-soros imája.
Az asszony kendős, falusi
És amint mond, magának mondja,
S a láthatatlan csillagoknak.
Már megy tovább.
Mi fakasztotta
E furcsa, percnyi, falusi imát
Itt, a városban, közelemben?
Igen, épp az én közelemben -
S miért, hogy elfeledni nem tudom,
S gondolok rá újuló gondolattal,
Újuló kínnal s enyhüléssel?

Bohony Beáta: Figyelmeztetés

 

 

Kezedben te nem tarthatod

sem a mád, sem a holnapod.

Mit megláttál, hogy hiba volt,

s ha ruhádra rákerült a folt,

keresd fel Mestered vele,

mert mindent eltöröl szerető szíve.

 

Ne járj arra, hol elestél már,

mert magadban bízva csak veszteség vár.

Utólag mondott szavak halmaza

nem feledtetik, elhangzott: ne menjél oda!

Gondold át: mit mondasz, teszel,

mert életed mindenről énekel.

 

Van Urad és Mestered,

Ki elé bátran viheted

mások gondját-baját,

hogy megtalálják az Ő útját.

Címkék:vers

 

Amíg egy falevél lehull


Az ágtól elvált,
Lassan száll alá,
Reszket, libeg.
Már nem köti az ág,
Még nem köti a föld.
Vajjon kinek
Van jussa hozzá, most, amíg leszáll?

Néha pihen,
Azt hinnéd akkor:
Visszatérne még.
Mint egy lélek:
Már nem köti a föld,
S még nem köti az ég;
Az ég, mely mégis, mégis várja már.

Amíg lehull,
Hány lélek hull vele?
És hány emelkedik?
Hány reszkető lengéssel van tele
A végtelen világ?
Milyen csodák
Esnek, míg rövid útját megteszi?

E percben talán meghalt valaki,
S e levelen a lelke száll alá.
És bennem megfeszül a lélek,
Mintha világok tengelyének
Zajtalan fordulását hallaná.
E levelen egy lélek csolnakáz.
Mily bizton ül, mily nyugton evez rajta
Tán szűk neki a világegyetem,
És inkább elfér egy falevelen.

 

Te kedves fiatal, ne bántsd az öreget,
Aki születésed óta fogta a kezedet.
Vigyázott a te szép életedre,
Jobban, mint a szeme fényére.
Ő is volt olyan szép, fiatal, mint te vagy,
Ő is elbírta a terhelt kosarakat.
Ő már dolgozott éppen eleget,
Hogy megöregedett, Isten akarta ezt.
Ő adta neki ezt a sok szép évet,
Ami már eljárt a feje felett.

Kedves fiatal, tiszteld Isten akaratát!
Ne mérjél az öregnek keserű pohárt.
Mert ha megéred, azt kaphatod vissza,
Amit te most mérsz az öreg poharába.

Sok ezer év óta hullámzik velünk,
sok ezer év óta hullámzik velem.
Vízcseppek vagyunk,
jelentéktelen, szürke kis parányok,
mind, mindannyian.
Néha fent vagyunk, néha lesüllyedünk.
Tenger az élet.
Mindannyian keresünk mindig,
keresünk egy másik vízcseppet
a nagy, szörnyű óceánban.
Néha megtaláljuk.
Összesimulunk egy pillanatra,
aztán jön egy hullám és felkap,
vagy leránt a mélybe,
és mi keresünk,
keresünk újra tovább.
Minden csepp egy másik kicsi cseppet, a mérhetetlen,
szörnyű óceánban.Jaj, borzalmasan nagy ez az óceán
és egy vízcsepp olyan parányi benne.
Sok ezer év óta keresem már őt,
kis vízcsepptársamat,
és alig lelem meg néha-néha...
olyankor is egy pillanatra csak.
Háborog a vihar, röpít a hullám..
Voltam koldus, béna, nyomorék,
hazám a templomajtó...
ő talán királynő volt akkor
és garast dobott reszkető kezembe...
Császár is voltam...büszke, nagy, hatalmas...
ő talán rőzsét szedett valahol az erdőn,
de éppen akkor nem vadásztam ott,
mert dolgom volt,
más...

 

 

 Te szép, te szomorú, te tiszta láng!
Most már: avarba hamvadó parázs,
Én nem gyujtottalak,
Én nem oltottalak
Az őszi erdőn úgy gyúltál, magadtól.
Arra jártamban
Megcsapott messziről a meleged,
Tovább mentem,

Nem éleszthettelek.
Most hát elalszol.
Aludj.
Békesség neked.
Takarjon be a diadalmas Ősz,
A csend,
S a nesztelenül hulló levelek.

 

Vidám éberdédt üdv:Magdus.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

JÓZSEF ATILLA AMIT SZÍVEDBE REJTESZ.

Amit szívedbe rejtesz, szemednek tárd ki azt; amit szemeddel sejtesz, szíveddel várd ki azt. A szerelembe -- mondják -- belehal, aki él. De úgy kell a boldogság, mint egy falat kenyér. S aki él, mind-mind gyermek és anyaölbe vágy. Ölnek, ha nem ölelnek -- a harctér nászi ágy. Légy, mint a Nyolcvan Éves, akit pusztítanak a növekvők s míg vérez, nemz millió fiat.

Kiss Adina: Légy hű mindhalálig . . .

 

 

Isten az, ki megalkotott,

Ő számolja éveid.

Ő tart meg akkor is,

Ha tükörbe nézve

Meglátod ősz hajad,

S arcod ráncait.

De addig is...

Kezedbe forgathatsz rengeteg könyvet,

Mégis legfontosabb legyen Bibliád.

Láthatsz tájakat szebbnél- szebbet,

De lásd meg bennük a világ alkotóját.

Utazhatsz folyón, tengeren,

Óceán tükrét szelheti hajód,

De láss túl a vizeken, s ne feledd,

Hogy nem vagy más a földön, csak utazó.

Őszinte szív...

 

 

Ha életed útján elhagyott mindenki,

ha fájó könnyeid nem törli le senki,

ha már nincsen társad ezen a világon,

ha már nincsen ember, aki melléd álljon,

Mindig megtalálsz engemet, mikor fáradt vagy nagyon!

 

Mikor már úgy érzed, mindent elvesztettél,

eltűnt minden célod, amit úgy kerestél.

ha már nincsen aki, mosolyra fakasszon,

ha már nem találod, a mi nyugtot adjon,

Mindig megtalálsz engemet, a barátod vagyok!

 

Ha lelkednek nincs csendje, csak nagy zűr zavarja,

arcod a fájdalom éles könnye marja.

 

 

 Csak a szív, 
az ártatlan, a tiszta,
aki a gyöngyharmatot,
mint kismadár issza,
zsenge fenyőmagot eszeget,
örök szabadságért esedez,

csak a szem,
aki a lelkekbe lát,
mint Pandora szelence,
és nincs benne halál,
csak halhatatlan szerelem,
megőrzi benne az életem,

csak a láng,
aki maga a lélek,
ég fényesen lobogva,
míg a testemben élek,
megóv a viharok szelében,
majd visz tovább az égen,

csak a szív,
aki egy ragyogó virág,
akkor is nyílik az örömre,
ha zord és sötét a világ,
mindent hisz, maga a szeretet,
ami vétek, mindent elfedez,

csak az vagyok,
tudom, semmi más egyéb, 
törötten is kristályként csillog
az, ami benne örökre él,
hitemmel vagyok egész,
a feladatom immár kész.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                                                Ameddig csak élek, minden nap remélek,Minden percet, órát, egy álomként megélek.

Örülök a szépnek, örülök a jónak,
Örülök egy igaz, szívből jövő szónak.
Örülök a fénynek, ahogy arcomra süt reggel,
S örülök a napnak, ahogy a hegyek mögül felkel.
Csodálom a hajnal minden egyes percét,
Mert mindig eloszlatja szívemnek a terhét.

Gyertyák vagyunk

Gyertyák vagyunk, kiket a Teremtő gyújtott,

Gyertyaként élünk a fényben, mit Ő nyújtott.

Dolgunk az életben, őrizni a lángot,

Elűzni a sötét semmit, vigyázva e világot.

 

Minden gyertya külön sorsot hordoz,

Ez sercegve ég, amaz lobogva bolondoz,

Egyik gyertya vékony, és tömzsi lett a másik,

De minden egyes gyertya csupán égve világít.

 

Együtt szép és meleg csak a fényük,

Délceg ragyogás, vagy szerény fény a létük,

Éltükben lobogva egyre-egyre csak égnek,

Ők adják a meleg lelket, a hideg égi éjnek.

Dr. Nagy Mihály

Ősz piktor

 

 

 

Tarka színre festette be

szeptember a hegyeket.

Közelebbről megcsodálva

hat színt festett a zöld fákra,

palettáról rájuk kenni,

nem átallott kézbe venni,

óvatosan, szeretettel

minden egyes levelet.

 

Hat színt festett, megkeverve,

szivárványnál színesebbre:

saját ízlésvilágára

a zöld tájat átpingálta.

Csiricsáré, tarka-barka? -

színkavalkád nem zavarta.

Szép kontrasztos háttérképnek

maradt az ég kobaltkéknek.

 

Sík Sándor: Eső, eső, eső ..

 

 

 

Eső, eső, eső,

Vígasztalan és végtelen.

Elömlő ólom odafönn,

Elömlő posvány idelenn.

 

Eső, eső, eső.

Mi lehet odafönn?

Csak egy van ilyen el nem fáradó:

Fosztott anyák szemén a könny.

 

Eső, eső, eső,

Te tán az Isten könnye vagy:

Kicsalt a szívekből felborzadó

Sarkéji fagy.

 

Eső, eső, eső.

Talán a türelem

Végtére odafönn is elfogyott,

És most már nem lesz másként sohasem! 

 

( de hála az Égnek, ma nem esik!)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Itt van az ősz, itt van ujra, S szép, mint mindig, énnekem. Tudja isten, hogy mi okból Szeretem? de szeretem.   Kiülök a dombtetőre, Innen nézek szerteszét, S hallgatom a fák lehulló Levelének lágy neszét.   Mosolyogva néz a földre A szelíd nap sugara, Mint elalvó gyermekére Néz a szerető anya.   És valóban ősszel a föld Csak elalszik, nem hal meg; Szeméből is látszik, hogy csak Álmos ő, de nem beteg.   Levetette szép ruháit, Csendesen levetkezett; Majd felöltözik, ha virrad Reggele, a kikelet.   Aludjál hát, szép természet, Csak aludjál reggelig, S álmodj olyakat, amikben Legnagyobb kedved telik.   Én ujjam hegyével halkan Lantomat megpenditem, Altató dalod gyanánt zeng Méla csendes énekem.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Őszi csendben

Rigó lesben
Füttyent egyet tova száll
Ágról,ágra ugrik
Földön szalad,meg,meg áll
Rám néz,ismer már

Nálunk él a lombok között
Tölgyfán és a fenyőfán
Fészkét a tujára magasan rakta
Ágak sűrű zöldje eltakarja
Füttyent nekem,én is szólok
Az őszi nap szépen ragyog

Mondom neki ,jó hogy itt vagy
Füttyent egyet választ ad
Azután kettőt,hármat,négyet
Én jövök,most,ő fütyülget
Sárga levelek hullnak a fáról
Ő elrepül,de még füttyent
Vidám füttyel búcsút intett

Azt ígéri vissza jön majd máskor
Mikor jó kedve lesz a nap sugártól
Én csak bólintok neki
Ő már ezt nem várja ,nem figyeli
Visszavárlak te kis rigó
Fütyülésed hallani jó
Oly jó volt a szívemnek
Őszi csendben veled beszélgetek!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                                              Vers.

                                         Wass Albert.

 

                                  Egy nap Tenélküled,

 

                                               mint üres utca
mely piszokfelhőben
nem vezet semerre.

Sok porosodó, drága Biblia,
ha kinyitását mindhiába várja,
lenne nagy örömest
távoli vak testvérünk Bibliája.

Elveszítette mindkét karját,
rászakadt a vakság éjjele.
De felragyogott néki Krisztus,
és az élete fénnyel lett tele.

Szomjazott az Ige kristályvizére.
Hogyan is olvashatna Bibliát?
Keze sincsen, hogy betűit tapintsa,
és nem betűzheti, mint aki lát!

Mégis Bibliát olvas!
Előtte vakírásos Bibliája.
Nyelvével tapintja ki betűit,
s lelke az Ige mélységeit járja.

 

 

Az erdőből egy levelet
hozott a posta reggel,
egy száraz tölgyfa-levelet,
néhány sor zöld szöveggel.

az állt rajta, hogy eljött az ősz,
a nyáridőnek vége,
most már a néma télre vár
az erdő és vidéke.

A mackó barlangjába bújt,
elköltöztek a fecskék,
a tisztásokon zöld füvét
lerágták mind a kecskék,

nem hegedül a zenekar;
nagy most a tücskök gondja;
és újdivatú kalapot
nem visel már gomba.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ha simogatni tudna a szavam.

Ha simogatni tudna a szavam,
Mint lágy, becéző szellemkezek:
Szavak virágát hinteném rátok,
Hogy ne szenvedjetek.

Ha gyógyítani tudna a szavam,
Mint régi, titkos, nehéz balzsamok;
Ezernyi szóból szőnék most mesét,
Hogy meggyógyuljatok.

Ezernyi szóból szőnék most mesét,
Mely elzsongítna, mint egy nyári álom,
És elkendőzné a vérző valót;
Hogy ami fáj, az ne fájjon..

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mosolyokból élek, azokból, amiket kapok, kedvességből, amivel felém fordulnak.Gyönyörű a világ, és minden lehetőség ott hever a lábaid előtt. A szeretet, a boldogság, minden, amire szükséged van. Mosolyogj, és adj belőle idegeneknek is!

Kívánom őszinte szívvel.

Mária.

 

 

Öregek fohásza.

Istenünk! Vigyázz reánk,
légy a szeretet őrző kamránk.
Tarts meg minket hitünkben,
összetartás, biztatás egységében.

Remeg mindkét kezünk már,
az idő, és az óra gyorsan jár.
Évek tovamentek munkában,
korosak lettünk, szenvedésben...

Add meg el ne tévedjünk,
amíg élünk hálásak legyünk.