Köd előttem, köd mögöttem,
isten tudja, honnan jöttem,
szél hozott, szél visz el,
minek kérdjem: mért visz el?

Magányos úton építek egy házat,
Betérhet hozzám, aki erre fárad,
Aki dalolva, virágot keresve,
Eltéved a mély életrengetegbe.

 Hamarosan felvirrad az újév első reggele, és ilyenkor az emberek, amikor felébrednek, arra gondolnak, hogy vajon mit hoz nekik a jövő, mit várnak tőle, mit szeretnének elérni, miben reménykednek. De én ezen a reggelen azt akarnám üzenni nekik, hogy ne szerelmi boldogságot vagy sikert vagy gazdagságot vagy hatalmat vagy hosszú életet vagy éppen jó egészséget kívánjanak maguknak. Azt szeretném, ha összekulcsolnák kezüket, és gondolatban egyetlen fohászt fogalmaznának meg: Istenem, mielőtt eljön az aratás ideje, engedd megérlelődni a lelkem!

Itt állunk az újesztendő piros hajnalánál,
Vajon együtt leszünk még az alkonyatnál?
Ebben az újévben merre vezet életünknek útja,
Tövisek közt, vagy virágok közt, csak az Isten tudja.
Ő vezessen igaz úton minden egyes léptet,
Őrizze meg bútól, bajtól ezt a kicsiny fészket!
Adjon Isten mindnyájunknak víg kacagást, csengőt,
Adjon Isten mindnyájunknak boldog újesztendőt!

Volt egyszer egy szegény ember, aki gondterhelten bandukolt az erdő szélén…
Amikor elfáradt, leült pihenni, és a hátát egy fának támasztotta.
Ekkor még nem tudta, milyen fát választott.
Különös, mágikus fa volt ez. Olyan fa, ami minden kívánságát teljesíti annak, aki hozzá ér.
A vándor először arra gondolt, milyen jó lenne most egy pohár víz.
Hirtelen azon vette észre magát, hogy egy pohár kristálytiszta víz van a kezében.

Ti már nem hozhattok jóhírt nekem.
Ami jó van, magamtól megtaláltam
az erdőkben, hol sok-sok este háltam
- s keresztelő Jánosként hírdetem.

Amikor az erdőre kimégy, figyelve lépj, és lábujjhegyen. Mihelyt a fák alá belépsz, és felrebben előtted az első rigó: akkor már tudnod kell, hogy az erdő észrevett.

Ha megállsz egy pillanatra, hallani fogod a szellőt, ahogy a fák között tovaoson. Te már tudod, hogy ezt a szellőt az angyal rázta elő, köpenye ráncaiból.