Reményik Sándor

Másvilági vándor a kezemen

Fehér lepke felhőtlen ég alatt, 
Hagyd most egy percre a virágokat. 

Ne nézd, hogy száraz kóró a kezem, 
Ne nézd, hogy lelkem mézet nem terem. 

Jer, telepedj meg a kezem fején, -
Csupán te érintsd, - nem érintlek én. 

Az érintésed mily finom, - ilyen 
Lehet egy túlvilági szerelem. 

És most mesélj, - mondd el, hogy egykoron 
Itt ültél te is egy kerti padon. 

Magadbaroskadtan és egyedül,
Némán, bénán és tehetetlenül. 

Emberként, kit a teste-lelke nyom, 
S tudja, nincs szabadító hatalom. 

S ím, lepke lettél, szárnyaló, szabad: 
Fehér álom, nyugtató gondolat. 

Ne nézd, hogy lelkem mézet nem terem, 
Egy pillanatig maradj még velem. 

És vigasztalj, hogy lepke leszek én, 
S lebegek, mint te, valaki kezén, 

Ki majd, magába rogyva - egykoron, 
Ül itt, mint én most, egy kerti padon. 

Nagyvárad, 1929 július 1

 Soha ne engedd el a lehetőséget, hogy napsugarat hozz annak a személynek a napjaiba, akinek néhány bátorító szóra van szüksége.

Élményekkel teli , tartalmas hétvégét kívánok mindenkinek. Mária.

GYÜMÖLCS A GYÁRBÓL.

Dr. Samuel Chadwick szolgálatának utolsó éveit az angliai Sheffield College igazgatójaként töltötte. Könyvében Chadwick kifejezi aggodalmát amiatt, hogy a Szentlelket mennyire elutasítják egyházában. "A tagok minden alkalommal megerősítik a Szentiélekbe vetett hitüket, amikor csak elmondják a hitvallást de vajon hitük valóságos-e? Az egyház Krisztus teste, amely a Lélektől született, általa lett egységes, és ereje élteti; ám tagjai elfeledkezvén minderről félmondatokon, feladatokon és parancsokon vitatkoznak.

Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség: aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné. Közben már megtudtam, hogy szeretet kapni nem lehet; mindig csak adni kell, ez a módja. Megtudtam azt is, hogy semmi sem nehezebb, mint a szeretetet kifejezni. A költőknek nem sikerült, soha, a költőknek, akik az érzelmek és indulatok minden árnyalatát rögzíteni tudják szavaikban.

Ez a város, ez a ház, ez a kert
Egykor engem mind igen jól ismert!
Itt születtem, itt nevelt föl anyám,
Édes hangját mintha még hallanám,
Mintha látnám ott magában űlve,
Özvegyi gyász bújába merülve.

Kis hugommal itt futkostam, játszám,
Milyen szép volt, hogyan mosolygott rám,
S mit körűlbe szemem csak meglátott,
Szedtem neki gyümölcsöt, virágot,
S boszus apám ha megdorgált érte,
Velem együtt zokogott szegényke.

 Ott alant, alant, a mélyben,
A kék messzeség ködében,
Ott a város... csak ugy rémlik,
Mint a múlt, amelyet félig
Átadott immár a lélek
A felejtés éjjelének.
Kinn vagyok a természetben,
Fönn magasra nőtt hegyekben;
Magas e hely, itt pihen meg
Koronként a vándor felleg,
S ha itt volnék éjjelenként,
Csillagokkal beszélgetnék.
Lenn a völgyben, lenn a mélyben,
A kék messzeség ködében,
A város távol zajában
Hagytam gondod, hazám s házam!
Ott lenn hagytam minden gondot,
Mely szívem fölött borongott,
Melynek sötét árnyékában
Mint rideg kőszikla álltam.

Ha én lehetnék az idő,
de jó is lenne néked!
én téged, szépséges szívem,
szépséged teljességiben
jaj, hogy megőrzenélek!

Ha én lehetnék az idő,
fejed fölött megállnák,
hogy nyarad sohse múljon el,
hogy hozzád sohse jusson el
az ősz, a tél, az árnyék.

Ha én lehetnék az idő,
virág virágra kelne,
ahol a lábad földet ér
s az örök ifjúságodér'
mind téged irigyelne.