"Eljött már november didergő hónapja,
Hideg szele a fák ágait megcsapja.
Meghalva elhullnak a sárga levelek,
Játszadoznak vélek a kegyetlen szelek.
Az ajtónál álló télnek hideg zúzza
A zöld ligeteket s mezőket megnyúzza.
Hideg eső csorog, csepeg egész éjjel,
A fázékony Auster havat is hány széjjel.
A borongós égnek sűrű felhőzése
Házba zárt szívünknek kedvetlenedése..." November.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"Áldjon, áldjon meg Isten
az éjszaka puha csendjével
az erőt adó békés álommal
az új reggel reményével "
Varga Gyöngyi

 

Kendőbe zárta ősz haját
Ahogy a régi nagymamák
S ha látta, apánk nem figyel
Esténként súgva kezdte el

Tedd össze így a két kezed
Így teszi minden jó gyerek
S szomorú szemmel végigmért
S nevettünk – Isten tudja, miért

Nézz csak fel, az ég magas
Bár azt mondják, hogy nem igaz
Ott jártak ők, a repülők
És nem látták sehol

Kell ott fenn egy ország
Mely talán ránk is vár
Kell ott fenn egy ország
Amit senki nem talál
Kell ott fenn egy ország
Mely bárkit átölel
Kell ott fenn egy ország
Amit sosem rontunk el

Felnőtt az ember, s mindent lát
Szobánkban ott a nagyvilág
Melyből egy gyermek mit sem
Egy kőre hajtja kis fejét

Az arca szép, nem álmodó
Nem kelti fel már ágyúszó
Csak egy hang szól, halk és fáradt
Mint egy régi altató

Nézz csak fel, az ég magas
Csak hadd mondják, hogy nem igaz
Mit tudnak ők, a repülők
A szívük jég, csak jég

Kell ott fenn egy ország
Mely talán ránk is vár
Kell ott fenn egy ország
Amit senki nem talál
Kell ott fenn egy ország
Mely bárkit átölel
Kell ott fenn egy ország
Amit sosem rontunk el
/Sztevanovity Dusán/

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"Ne fájjon a lelkem,
Ne fájjon a testem,
Legyen, ki felemel,
Amikor elestem.
Amit méznek érzek,
Epévé ne váljék,
Kövessen a béke
Mint jóságos árnyék.
S ha majd jő a halál,
Szóljon hozzám szépen,
S ne a hátán vigyen,
Hanem az ölében. "

 

 

 

Isztanbult hallgatom, szemem lehúnyva,
oly csendesen, oly lassan fúj a szél -
oly halkan ring a fán ezer levél,
minthogyha a szél nem is itt zizegne.
Valahol a távolban, messze, messze,
egy vízárus csengője cseng újra meg újra,
Isztanbult hallgatom, szemem lehúnyva.
Isztanbult hallgatom, szemem lehúnyva,
fenn a magasban madarak
sűrű-sűrű csapatja száll rikoltva,
leng a szélben halászhálók száza-ezre,
egy asszony lábát a víz körbezúgja,
Isztanbult hallgatom, szemem lehúnyva.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Köszöntünk egy édes kis dallal,
Kondult a harang diadallal,
S te átlépted az élet küszöbét
Éretten, korosan.

Köszöntünk mindahányan
Szerényen egy csokor virággal,
Most, hogy te vagy közöttünk a győztes,
Ki a dobogó csúcsára léphetsz.

Köszöntünk tiszta szívből, igazán
Az élet rangosabb fokán,
Hová az ember csak küzdve érhet
Szorgos munkája nyomán.

Vedd a csokrot, vedd magadhoz,
Tiéd annak minden szála,
Hadd nyíljon sok-sok tavaszon át
Szeretetünk legszebb virága.

 Nézem, hogy emberek miért ennyire készülődnek?
Valamire készülődnek, valamit ünnepelnek?
Igen! Gondosan ünneplik az új Karácsonyt,
Addig is elhagyják kicsit az élet zátonyt...

Szeretnék én ilyentájt karácsonykor a jóságban hinni, ez minden!
Míg énbennem dobog, ritmust ver a szívem, legalább van mibe hinnem.

Az életben egyébként köd borította utakat járom,
Ezt rótta rám a sorsom, ez nekem az állandó homályom.

De mi is a karácsony lényege?
Krisztus születésének emléke?

Szeretném, ha egyszer az lehetnék,
Ami leginkább lenni akarok.
Ha egyszer azt mondaná valaki:
Megsajnáltam a bánatodat,
Hitetlenségedet, háborgásodat,
S neked adom mi legdrágább neked:
A sorsodat, az önéletedet.
Neked adom a teremtésedet.

Akkor azt mondanám: legyek erő,
A végtelenség örök ereje,
Aki nem néz hátra, csak előre,
S nem hallja a múlt idők zenéjét.
Legyek az őskor mitikus gigásza,
Aki számára nincsen vég, határ,
Hogy két karommal a világot rázzam,
S a hitemet, az igazságomat
Belesüvöltsem, belekiabáljam;
Eszme legyek, kirobbanásra kész,
Szent Géniusz, hatalmas és merész,
Aki előtt a végtelen szabad!

 

Ha láttál egy verebet, ismered valamennyit. A rózsák egyformán csodálatosak, gyönyörűek. A napraforgók mindegyike ugyanakkor emeli fel a fejét, és ugyanakkor hajtja le. Csak az ember képes arra, hogy a többitől különböző életet éljen. De ehhez valóban élni kell, nem csak fizikai, hanem sokkal inkább lelki értelemben. Aki így él, az egyedi, megismételhetetlen, összehasonlíthatatlan és pótolhatatlan.

Csitáry - Hock Tamás.

 

Örülj a világnak,
Örülj a kinyíló virágnak,
Örülj a rikkanó madárnak !!
A zöld lombos erdőnek , a viruló mezőnek.
Örülj a hasadó hajnalnak,
Éjben az égen ragyogó csillagnak!
A szép napra ébredő reggelnek,
A neked köszönő embernek,
S minden ártatlan gyermeknek.
Örülj a feléd küldött mosolynak,
A hozzád szóló szavaknak!
Örülj, ha egy ajtót neked kitárnak,
Ha valahol éppen terád várnak!
Örülj ,ha megfogják a kezedet,
Tanítsd meg örülni a gyermeked!

 Szeretni annyi: – elfogadni,
kitárt szívedből többet adni!
Másokban meglátni a szépet,
s örökre hinni: szép az élet!

Megértőn nézni a világra,
ápolni, kinek lelke árva.
Tudni a rossz is emberi,
másképpen lát, ki felismeri.

Keresd a jót, kívánd a szépet!
Lásd meg másban az emberséget!
Bocsásd meg azt, amiben gyarló!
Szeress ha fáj is, legyél kitartó!

Azért születtél erre a földre,
hogy szeretni tanulj mindörökre.
Szívedben szóljon szeretet ének,
szeretném, hogyha szeretnének!

 

 

Az Édesanya

Ő, aki az életet
tovább adta nekünk,
hogy a világnak mi is
részesei legyünk.

Csak szeret és szolgál
az első perctől fogva,
minden lépésünket
Őrangyalként óvja.

Türelemmel osztja
életét, szívét,
tanítja, neveli
kedves gyermekét.

Ajkáról az imádság
értünk száll az égbe,
hogy az Úr áldását
bizalommal kérje.

Örömben-bánatban
velünk megosztozik,
Ha nehéz a keresztje,
nem panaszkodik.

Arcáról sugárzó,
édes szeretet,
Elrejti a szemében
csillogó, fájó könnyeket.

Élete, piciny láng,
tündöklő sugár,
fényében a vándor
mindig hazatalál.
S ha kialszik a láng,
Égbe száll a füstje,
A szív pihen, de szeretete
velünk marad itt a földön
Mindörökre.

 

 

Alkonyati rózsák
Wass Albert

Mikor az élet mámoros királya
kékes palástot öltve elhaladt,
rejtelmes, égő kelyheit kitárja
a rózsaszínű őszi alkonyat

Ó délibábos alkonyati rózsák...
Ó őszbe szálló, szép álom-hajó...
szökött napunkat újra visszahozzák,
csak hinni kell, csak hinni, hogy való...

Mikor a fátylas őszi hervadásra
reálehel az alkonyat varázsa,
a múlt nyaránál fényesebb a fény...

Az elmúlást ki soha nem csodálta,
akinek nincs egy délibábos álma:
Szegény a lelke, jaj, nagyon szegény.

Itt van az ősz, s a színes tájba
vidámságot csak mi viszünk.
A szél csak sír, akár ha fájna,
mégis örül a mi szívünk.
Mert bár a természet megfáradt,
s hullatja könnyét, levelét,
belőlünk még a jókedv árad,
mert ez a világ csoda szép! Amíg van kivel kergetőzni,
s élvezni boldog perceket,
amíg a szív képes legyőzni,
mert benne él a szeretet,
addig az ősz csak hazug vándor,
s nem hat ránk bús, konok szava.
s nem érdekel, ha százszor ránk szól,
hogy közeleg a tél hava. Az élet körforgás a földön,
csak megállók az évszakok,
s ha életem örömben töltöm,
történhet bármi, én vagyok!

Elesett az Ősz postása,
szerteszállt a sok levél…
Színes lapok szerteszéjjel,
hogy Te vidámabb legyél! Szedegetem, nézegetem,
üzenetét olvasva.
Mintha lelkem a tavaszról
és a nyárról olvasna. Benne ott a tavaszi szél,
s a nyári Nap melege.
Fecske, gólya, s nyári eső
rét öntöző fellege. S látom ott van minden emlék
mit a tavasz, s nyár hozott,
amíg ez a sok szép levél
ily’ színesre változott… Összefűzöm a lapokat,
mint egy színes füzetet,
így marad meg a naplómban,
e sok színes üzenet… Aranyosi Ervin © 2015-10-05.

Az idő múlik, elszalad,
s a tovatűnő pillanat,
akár egy röppenő madár,
úgy illan el, ha tovaszáll. Béklyót kötni rá nem lehet,
szelni belőle szeletet,
ami kezemben itt marad,
erre nem sok módszer akad. Ám ezt kínálja a fotó,
s a szemmel, szívvel alkotó,
megállítja, mi megy tovább,
s örökre őrzi a csodát. Nem mindenből lesz bűvös kép,
önmagától a hűvös gép
alkotni csodát képtelen,
önmagában emléktelen. Kell hozzá művész, képzelet,
mely látja a természetet.

Amerre csak járok,
keresem a szépet.
Gyűjtök én örömöt,
ezer szép emléket. Ébren is álmodom,
álmomban is élek.
Mosolyog az arcom,
s szívet nem cserélek. Minden szép évszaknak
meglelem a báját.
S ha van, megbocsátom
mindegyik hibáját. Tudod, a szeretet
elfogadni képes,
és a sok-sok ember,
mind-mind tehetséges. Van, ki ebben ügyes,
van, ki jártas másban,
s van ki örömöt lel
az új tanulásban. Van, ki figyelemmel
képes felfedezni,
tudás tengerében
ügyesen evezni. Mert nem csak a jó pap,
tanul, bizony, holtig,
mi is elláthatunk
Napig, vagy égboltig. Csak a jót kell látni
mindig a világból,
a rossz szemellenző,
ami látni gátol. Amerre csak járok,
keresem a szépet.

Azért, mert ősznek húrja zsong
nem kell hogy rossz kedved legyen.
Attól, hogy őszi szél jajong,
túl juthatsz még a gondhegyen.
Bár már a Föld aludni tér,
avarból készít nyoszolyát,
buzogjon benned ifjú vér,
s öltsd fel a nyárnak mosolyát. Légy mától te a nyári nap,
legyél ki jó kedvre derít!
Csikó, mely könnyen szárnyra kap,
s táncolva vígan felnyerít!
Legyél a fény az őszben is,
derűd áradjon szerteszét!
Bút, messzi földre penderíts,
s nyomd el a bánat halk neszét!

Mosoly ragyogjon arcodon,
s melegítsen a jó szíved!

Pici vagyok, mégis gondoskodom rólad.
Végre van már dolgom, nagy feladatom!
Elkészítem mától az ennivalódat,
s mikor megéhezel, mind neked adom.
Mikor végre jól laksz, a szemedben hála,
elégedett képpel dorombolsz nekem.
Nekem szükségem volt, egy kedves, jó barátra,
aki megszépíti röpke életem.
Amikor jól laktál, kezdődhet a játék,
– arcunkon a szívünk mosolya ragyog.
Egymás szeretése, gyönyörű ajándék,
amiért – barátom – oly hálás vagyok!

Rokont és családot, azt az élet adja,
de barátot, azt  a szív választ magának.
S amikor övé lesz a szíved kis darabja
rád talál az öröm, s menekül a bánat.
Elég nagy a szíved, hogy többet befogadjon,
lehet sok barátod, akik kedvesek.
Tárd hát ki a szíved,-  szeretetet adjon,
akkor boldog a szív, amikor szeret.

 

Aranyosi Ervin © 2014-04-12.
A versek megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

 

Szia kedves Marika.

 

 

 

Hányszor hittem: hazám a fény hazája,
s a völgyek szürke rabja nem vagyok,
völgy vándorát a hegyek csókja várja
és utam egyre feljebb kanyarog.
S ó, ti kegyetlen rózsaszín hegyek,
gyönge-elém hányszor emeltetek
hajnal-pompában búskomor falat!
S az utam völgy, ezerszer völgy maradt.

Most este van. Nem látom már az utat:
hátha most a hegyre fölvezet?
Hátha holnap könyörül a távol,
s kanyargós úton nyújt testvér-kezet,
szelek dalolnak: "messzeföldi vándor
rokon-karokba visszaérkezett!"

Virrad.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szeresd a Rózsákat..!


Szeresd a rózsákat mert szépek,ha meg is szúr egy-egy tövis.
Szeresd az életet mert szép ,ha néha gyötör is.
Ha az eget felhők borítják mögöttük mégis süt a nap,
ha szívedből a tűz kialszik úgyis lángra kap.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

“Segíts jobbá válnom, emberibben élnem,
hogy a holnapomtól legyen mit remélnem!
Összhangba kerüljek drága Földanyánkkal,
csodás Természettel, falunkkal, hazánkkal!” Segítek hát neked! Már hozzá is fogtam,
mindent jól megmértem, szépen kiszámoltam.
Napkollektorral és kemencével kezdtem,
őseink tudását mind-mind összeszedtem.
Modern tudománnyal frissítettem itt-ott,
és mivelhogy kész lett, megosztom a titkot.

Az elfogadás benned él, ne félj
Csak szíved teljességével élj
Hiszen a te szívedben minden ott lakozik
Amire sok ember csak vágyakozik

Ha vágyik valaki egy igaz mosolyra
Hozzád fut, tudja ott megtalálja
Az az őszinteség, mely belőled árad
Mindenkiben egy örök csodálat

Vak, ki nem látja szemed tiszta fényét
Süket, ki nem hallja szavad szelídségét
Kőszívű, ki nem érzi lényed melegségét
Ki nem kívánja magának mindezek meglétét

Ha benned még mindig kétségek tolongnak
Kérdezd meg életét veled megosztó társadat
Neki ez nem kérdés, válaszként a szemedbe néz
S belőled tovaszáll akkor minden kétség

Nem hiheted, hogy a világ el nem fogad
Ki vagy az egyik legalkalmasabb
Ha nem fogadna el Isten teremtménye
Megkérdőjeleződne az elfogadás léte.

Szeresd a gyermeked, öleld a szívedre!
Ez az, mire vágyhat, fényre, szeretetre.
Legyél vele többet, várja közös játék!
Az együtt töltött perc neki, mind ajándék.

Ne a pénzedet költsd, többet ér egy álom!
Segíts álmodozni, hogy alkotóvá váljon.
Ne rút szabályokkal mérgezd meg életét!
Inkább tedd szabaddá két alkotó kezét!

A tudást úgy add át neki, ahogy kéri!
A bölcs, a tudását, kérdésekre méri.
Ne erőltess olyat, amit mások várnak,
nem kell megfelelni a gyarló világnak.

 Szívembe belopódzott
a békesség csendje,
mely – mint friss hajtás –
még igen zsenge,
ezért vigyázok rá.
Mert harag volt benne
nagyon soká.
Mert a dudva belepte,
és keserű lett
rajta a harmat.
Mert azt tettem, 
amit mások akartak.

Szívemet régen
a gaz belepte,
és emberek uralkodtak
felette.
De mára már nincsen gyom,
viruló virág van helyette.
Édessé vált a harmat,
mert a béke csendjében
az Úr átvette a hatalmat.

A béke szeretnék lenni.
A nagybetűs béke, ami szíveket jár át,
hegyeket mozgat, életeket ment.
A béke szeretnék lenni.
Létjogosult, igazi béke,
nem áltatás, nem ékesszólás,
csak béke... és nyugalom.
Nyugalom, mely éltet,
értelmet ad és továbbvezet.
Nyugalom, mely a szívembe dorombol,
lelkembe költözik és ott honol.
Nyugalom, mellyel vígan járhatok,
nem aggódhatok, nem síránkozhatok,
nem zúgolódhatok, csak... nyugodhatok...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ha szeretlek, akkor hazugság,
Amit igaznak hittem én.
Hazugság a sírás, a bánat
S az összetörtnek hitt remény.
Hazugság akkor minden, minden,
Egy átálmodott kárhozat,
Amely még szebbé fogja tenni
Az eljövendő álmokat.

Ha szeretlek, akkor vergődve
A halált nem hívom soha,
Eltűröm még a szenvedést is,
Nem lesz az élet Golgotha.
Mikor álmomból fölébredtem,
A percet meg nem átkozom -
A lelkedhez kapcsolom lelkem
S mint régen, ismét álmodom.

Esőben járok, de néha még mosolygok Mert minden búbánatot egy napon elhagyok Az élet csodálatos, de néha csak kegyetlen A szép örömök mögött, sokszor embertelen Esőben járok még, de egyszer kisüt a nap S a fény ragyogása, sok szépet tartogat Tudom, hogy a lelked, régen erre vár már A fényes ragyogásra, egyszer rátalál tán Az eső, hidd el nékem, sok mindent megtanít Néha bánatodban, tán kicsit meg is vadít Mikor megérzed, hogy most már fázol benne Mikor lelked vágyik, egy meleg menedékre Ha egyszer esőben jársz, kérlek, majd ne feledd Hogy én veled vagyok, s megfogom két kezed Mert, ha együtt vagyunk, a sötét eső elszáll Még a szerencse is, egy napon mi mellénk áll Tudom, esőben jársz, de várod már a napfényt Mind esőben járunk, most örömünk, csak emlék De soha ne feledd el, az eső felszáll egyszer S, hogy akkor is szeretlek, majd elmondom ezerszer… Árvai Attila© 2012-10-16

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ilyenkor még a létezés is megfájdul A tested forrón, hevülten feljajdul Nem tudod, hová bújj a forró napsütésben Mindened felhevült, a rettentő hőségben Oly nagyon vártad már, ez égető nyarat De most, hogy benne vagy, fúrja az oldalad Szikráznak a rétek, gyúlnak a háztetők Hozott nagy hőséget, forrót és rekkenőt… Szikrázik a világ, nem tudod hová bújj Pedig bújnál gyorsan, nehogy végül meggyúlj Szereted a napot, de ez már sok belőle Jut a rétre, házra, a kövér legelőkre… Boldogan emlékszel, a régmúlt szép nyarakra De azok nem égettek lyukat a tavakra Mára ez is más lett, mint maga az életed Halványan pislákol, ködbe vész végzeted Minden megváltozott, az élet is csak rohan Néha még szemléled, a kék eget boldogan De szíved sokat szenved, érzem itt legbelül Boldogságra vágyik, mindig, s végtelenül Sorsod is olyan lett, mint az égető nyár Folyton csak álmodik, fénylő csodára vár Bár most még meleg van, s a remény is megmaradt De néha csak könnyezel, s nem érzed jól magad Sokszor magányos vagy, mint a szikrázó napsütés Néha megérzed majd, a tavaszi zsendülést Néha arra gondolsz, tán egyszer boldog leszel Én mondom, az leszel… hidd el, bármit teszel… Árvai Attila© 2012-08-02

 

 

 

 

 

 

Öreg kukás ,van itt szemét
Elméd,kezed,jobb napokat megélt
Válogatod más szemetét
Öreg ember,ott a helyed ?
Szép napjaid elfelejted?
Pedig szép volt ifjú élted
Volt vagyonod,emberséged
Nincs már semmid,csak emléked
Szemét telep jutott neked

Válogatod mások vackát
Találsz benne egy-két krajcárt
Kocsid húzod magad után
Meggörnyedve mész az utcán
Szemét dombon hajnal hasad
Ott találja magányodat
Te legyél az első sorban
Ki értékre lel nagy titokban
Válogatsz a szemét közben
Emlék tárgyak egy vödörben
Mit mesél a szemét neked
Régi múltad keresgéled??

Csodákat próbáltam:
arannyal, ezüsttel
hivtam a népeket,
jöjjenek énhozzám!
Hiába, hiába,
az arany nem kellett,
az ezüst nem kellett,
nem jöttek énhozzám.

Elmondtam naponta
tíz hegyibeszédet,
gyönyörü szavakat,
igéző szavakat,
hiába, hiába:
egy fül sem fülelte,
egy szív sem szívelte
a hegyibeszédet.

Tüzet is akartam
rakni az erdőben:
nyulacska ne fázzék,
őzike ne fázzék, -
hiába, hiába!
Gyujtófám kilobbant
és a tűz nem akart
gyúlni az erdőben.

 

 

 Mikor az ember átlépi az élet küszöbét,
és felsebzett sorsára könny-eső szitál,
hazavágyik hársillatú kicsi falujába,
ahol még szeretetről mesél a ház, a kert, a táj.

Odavágyik vissza, hol ismert volt az utca,
ismert volt a szomszéd, a szél-frissült határ,
s mindaz a megszokottá váló csendes nyugalom,
amiben ezer színt tetőzött a tél, az ősz, a nyár.

Odavágyik, hol a szó, dallam volt a szívnek,
ahol megbecsültek minden szép pillanatot,
ahol bűvös mesék világába hajókáztattak
a kukoricaháncsú fosztás-halmazok.

Elszorul a szívem, mikor olyan embert látok,
akinek ránc-telt arcán a sors-könnyei fénylik,
s aki, tudom, siralmas életét úgy küzdötte végig,
hogy magába fojtotta keserv-szenvedésit.

Elszorul a szívem, mert anyám látom benne,
az ő fájdalma sejlik abba a könnyes tekintetbe,
az a mélységes fájdalom, mely egy emberöltőn át
kísérte és nyomasztotta minden óráját.

Elszorul a szívem, mikor rádöbbenek arra,
mily gyarló is az, kit csak kapzsisága hajtja,
ki elnéz a nyomor felett, és észre sem veszi,
hogy érzései sincs már, mely emberré teszi.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A hajnali köd nesztelenül, lassú léptekkel
Oson át a nyálkás, a nedvességtől csöpögő
Útszéli fák között, versenyez a kikelettel
És a betonúton mutatta, hogy ő az erő.

Az út olyan lett, mintha egy termoszból
Gőzölgő, forró kávét kilocsoltak
Volna, hogy ki ne lássunk a köd sugarából
És az úti vándorok lassacskán haladtak.

Korán keltem, úton voltam
Suhantam a célom felé.

Az ősz - öreg anyóka reszketve - botolva, a konyhába tipeg. Kis teának, hogy vizet tegyen ... de visszalép legyintve; minek már ez ... Istenem ...! És lassan visszatipeg, és szobája is hideg, és szívét a magány dermeszti meg. - A gyermekek felnőttek. Az Ember ... rég meghalt. ~ Ó, én édes párom! Hát nem vittél magaddal ... És bújik az ágyba, kis melegre vágyva, várva a békés, a megváltó Halálra. Hisz senki sem kopog hogy; " Megjöttem!

 .Nem tudom, ó Istenem...



Valami halk, lágy dallam száll
reszkető, összetört Világom felett:
Mintha a Múlt mélysége s a Holnap fénye
játsz'nának fölötte kérdés-feleletet.

Csendesült, halkká lett sikolyt küld
ez összefonódó dalba könnyeset a Múlt,
míg a Jövő már az Ifjúság üde-szép dallamát
mely Szeretni; s nem gyilkolni tanult.

Vad átkoktól terhes, semmibe hulló,
s csak tétován rebbenő a Múlt hangja
de a Jövő harsányan felelget néki:
- Hisz miénk minden csillagos éjszaka !

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nyitott ablak

Kinyitom az ablakom
Kitárom hát lelkem
Hadd repüljön szabadon
Amit eddig nem mertem
Hadd tudja meg mindenki
Nyitva van az ablakom
Hadd hallja mindenki
Szél viszi az én dalom
Vihart hoztál erre szellő
Bezárom hát ablakom
Nincs már zöldellő erdő
Elfújtad az én dalom
Érződik a levegőben
Hűvös van a szobában
Hideg mint egy temetőben
Elveszek a homályban
Hideg van és didergek
Pedig zárva az én ablakom
Már a madár se csicsereg.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Fogd a kezem

Fogd a kezem,mert fáradok
Göröngyös úton haladok
Fogd a kezem,ne engedd el
Menjünk együtt,ne hagyj el

Egyedül nehéz oly nagyon
Kimondani én nem tudom
Az élet még így is tartogat
Napsugaras szép napokat

Jöhet öröm,jöhet boldogság
Az is szép veled,ha virágzik az ág
Ha csendes eső elered
Tartogat még gyémánt cseppeket

Fogd a kezem,mert fáradok
Addig szeress,míg itt vagyok
Hisz,ha elmentem minden szó hiába
Nem találsz sehol a világba

Fogd a kezem mert elmegyek
Nem hagyok mást csak emléket
S megbánod majd vétkedet
Hogy korán elengedted kezemet

2O14.O5.2O.Mosonmagyaróvár
Dáma Lovag Erdős Anna
kép:net

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Július

Ilyen hőség sem volt itt már régen,
mesélik, még a vaj is elalélt
és olvadni készült lenn a jégen

ma délelőtt még s most beborult.Már
aprót söpör a ház előtt a szél
s körül minden figyelmesen föláll

a tolongó porban s záport remél.
A nyugágy háta is hassá dagad
és elszakad a szárító kötél.

Két ing repül el róla, két madár,
utána kap a szolga kerítés
és csúnya szájjal szitkot kiabál.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Valamit kérnek tőled.
Megtenni nem kötelesség.
Mást mond a jog,
mást súg az ész.
Valami mégis azt kívánja: Nézd,
tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet.

Messzire mentél.
Fáradt vagy. Léptél százat.
Valakiért mégegyet kellene.
De tested, véred lázad.
Majd máskor! - nyugtat meg az ész.
És a jog józanságra int.
De egy szelíd hang azt súgja megint:
Tedd meg, ha teheted!

 ,,Lesz még értéke a földnek"
Ha az ember maga veszi kezébe
Megint szántani az ekét
Sajátját szántja,új barázdáit a földbe

Nem számít csurgó verítéke
Megmunkálja szépen a földet
Lengő búzamezőt az Isten is éltet
Lesz még értéke a földnek

Örülsz tavasszal,ha zölddel a határ
Biztatgatva mondta jó apám
Meghálálja a föld a szeretetet
A mag gyorsan kikel,ha szívvel veted

Ha támadják is karvalyok és kufárok
Akkor is lesz élelme-e hazának
Mert szeretni kell-e drága földet
Minden rög kincset terem neked

Ha nem véded meg ezt a magyar földet
Kifolyik kezedből, mint homok
Gazzá,gazdátlanná válik a becsület
S nem emeli fel semmi a nemzetet

S szegény apám,ha most látná
Igaz a földnek nagy értéke van
Kufárok hada zúdul,nem bánja
Eladják alólunk a talajt

Spekulánsok"génmódosító"ígérete
Sokszorozni akarja a termést
Pusztul a föld kiásott lelke
Ugrásra kész a manipulált vetés

S a földnek már van értéke
De sok idegen vet,s arat
Neki ring az aranyló róna
Euróval fizet a magyar föld aranya

Talán még nem késő megérteni
Földjeinkre vigyázzunk nagyon !!

 

 

 

Komondor kutya csahol Tanyák hűs ölén Vigyázza a tanyát Nem ismeri a jövevényt Oly kietlen ,csendes most a puszta Égető naptól,visszahúzódott a kutya A vidéket ember alig járja Csak a kutya csahol,nincs itthon gazdája Mert nagy dolog idő van most Künn a határban Aratás ideje az egész rónában Kutyának dolga,vigyáz a tanyára Pedig,de jó lenne Hűs víz,szomjúság űzőnek A napnál bíz nagyon befűtöttek Perzseli a tájat,csak úgy éget Merre szem lát érett búzatáblák Már néhol az ügyesek le is aratták Az idén nagy termést ígér Ez lelkesíti a gazdát Igaz,csak lelkesítené Mert már a gabonát lábon eladták Nincs már magtár sem Régen lebontották Mert eladó volt itt minden Sáskák licitáltak Értéke is, élete is Megszűnt a tanyáknak Pedig a jó magyar föld Dúsan termi kincses gabonáját Paraszt ember bújában siratja tanyáját Az ő szíve értük szomorú,sorba lebontották Amerre szem tekint romban a tanyák Egy,csak egy tanya van Áll még merészen a vidéken Fehér komondor őrzi Ne térjen be idegen Hűséges állat ő,akár a gazdája Mert neki áll még egyedül a tanyája Földjét is műveli,igaz szeretettel Tudja ,hogy a jó föld megtermi Ami neki kell Mert szeretni kell,ezt a drága magyar földet Meghálálja a munkát,termésével éltet Tanyák ölén is szabadabb az élet Közel és távol átölel a természet.

Út,mely elindul
Út,mely valahova vezet
Ki érti mi történik?
Mi üldöz Tégedet?
Ki üldöz hazádból?
Ki elől menekülsz?
Út,melynek nincs vége
Út,mely megy a végtelenbe!

Út valahova !
Hisz oly nagy a világ
Menekülsz a veszedelem elől
S az ismeretlen feni rád fogát
Nem tudod mi vár Rád!
Út valahova!
Kísér ezer veszély!
Reménytelenség és félelem
Életre sincs remény?!

Úton,ha megérkezel
A szenvedés nem elég
A félelem,az ismeretlentől kísér
S ha megérkezel,s téves az irány?!

Ezt most olyan szavakkal, úgy szeretném
elmondani, ahogy fákhoz beszélek,
egyszerűen, rím nélkül, elhajítva
minden feleslegest, ahogy a holt
ágyánál nem lehet körmondatot
faragni: meghalt. Vagy a csecsemőt
feltartva karodon, a rémület
és az öröm nem bomlik mondatokká:
megszületett. Minek tovább beszélni?

Rím nélkül, mintha fáknak mondanám,
mondom neked, hogy én, aki körül
a gyűrűs idő bezárta magát,
most a talpammal érzem újra az
egyensúly törvényét: lehúz a földhöz.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"A kútkávára süt a nap,
a cseppek gyöngyként hullanak,
himbál a vödör láncain - -
májusnak első napjain.

Az eltört köcsögön madár
kék füvön körbe-körbe jár,
új hajtást hajt rozmaring
májusnak első napjain..."

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Puszi neked kedves Marika,és kedves ismerőseimnek.

Elég az Ő kegyelme rég elég,elég.

Még akkor is,ha szíved bűnnel van teli.

Elég a vér.a Golgota,szemed ragyogva néz oda

Csak hálatelt szívvel -kérlek - menj oda!

 

Számomra Ő az Út ,Jövő csak Ő,csak Ő,

Erőtlenségemben erő,mentő erő,

Amely szívem szép otthona

Keskeny úton elér mindig oda...

 

Testvér halld meg hívó szavát:"Jöjj és kövess!"

Ne tétovázz,indulj el hát,még ma kövesd!

Ha Véle jársz boldog leszel.

Hisz' Ő Maga a végtelen Szeretet!