Drága nagyanyám óva figyelmeztetett ,
hogy bizonyos titkokat az életünkből
soha nem szabad felszínre teríteni .
/ a rossz nyelvek elkerülése végett /
Jól tudjuk mindannyian , hogy szívünk
mélységes öbleibe , a titkainkat örökre
el tudjuk meríteni .

Jézus egyszer így korholta azokat a városokat, amelyekben a legtöbb csodát tette, és mégsem tartottak bűnbánatot: Jaj, neked, Korozain! Jaj, neked, Betszaida! Ha Tiruszban és Szidonban történtek volna azok a csodák, amelyek nálatok történtek, már régen bűnbánatot tartottak volna, szőrzsákba öltözve és hamuba ülve. Mondom nektek: Tirusz és Szidon városának tűrhetőbb sorsa lesz az ítélet napján, mint nektek. És te, Kafarnaum! Azt hiszed, az égig emelkedel?

 "Minden nap csoda, ha belegondolunk, mennyi minden történhet velünk törékeny kis életünkben."

Paulo Coelho.

Evangélium:
Jézus odahívta magához tizenkét tanítványát, és megadta nekik a hatalmat, hogy kiűzzék a tisztátalan szellemeket, és meggyógyítsanak minden bajt és minden betegséget. A tizenkét apostol neve a következő: Az első Simon, más néven Péter, azután a testvére, András; Zebedeus fiai: Jakab és testvére, János, továbbá Fülöp és Bertalan, Tamás és Máté, a vámos; Alfeus fia Jakab, Tádé, a kánaáni Simon, és végül karióti Júdás, aki később, elárulta őt.

Szeretlek. Nincs rá szó, nincs mozdulat.
A rémülettől görcsösen szeretlek.
Elsorolom, hányféle iszonyat
vár rám és rád, már arcunkba merednek.

Csak sorolom, csak számolom naponta,
hörögtető álomból riadok,
készülődöm még iszonyúbb koromra,
simogatom sovány, meleg karod

Kint söröztünk az aquincumi kertben,
réteges emlék, gyönge, őszi ég,
elmotyogtam egy gyerekkori versem:
,,Sárgult a lomb, de nem hullott le még",

sárgul a lomb és minden perc utolsó,
illir táncosnő köldökét riszálja,
a gyom között latin szabású korsó,
biciklit hirdet kétméternyi tábla,

langyos a lég, a füst is tündököl,
a vonaton szőlő-szagú kosár,
a sűrű illat hajunkra ömöl,
csordultig érett, s szétbuggyant a nyár -

Hét esztendeje szeretlek, szerelmem,
fordíts egyet a Göncöl-szekeren
szólj a világnak, mondd, hogy lehetetlen -
s maradj velem.

Hűség a földhöz és a fákhoz,
a gyökerekhez, az indákhoz,
a rügyekből kibukó szóhoz,
a virágbontó szándékokhoz,
az ágak ringó szövevényéhez,
a lombok fölött ragyogó éghez,
a sorsunkkal viselős maghoz,
esőhöz, naphoz, szélviharhoz;
hűség az öröm és bánat szülte rendhez,
hűség a harchoz, az engedelemhez,
hűség az értelem kristályrendjéhez,
minden igaz és szívünk szerinti széphez;
hogy minden népek sorsa kiteljesedjen
és az élet győztesen ragyogjon, zengjen!

Varázslatos e csöppnyi lét, E félig kész világ. Jó ha a rosszal összeér, A rossz a jóra hág. Bolondozunk és kergetőzünk, Körülugráljuk magunk. Elhiszünk minden dőre szót, Hogy szépek, jók vagyunk. Ne higgy a színes ábrándoknak, Előbb - nézz majd körül. Fakóvá lesz a csillogó, S a légvár összedül. Szeresd a napot, s perceit, Mert minden perc a holnapunk. Örömből ritka pillanat, Mit néha-néha elkapunk.

Ma is csodálatos a napfelkelte,
Csillagruháját az ég levetette.
A hajnal napsugár fényében fürdött,
A végtelen messzeség égi jeleket küldött.
A fák koronája ünneplőbe öltözött,
Az emberek szívébe békesség költözött.
A föld magára öltötte a szeretet köntösét,
Megtaláljuk benne a boldogság szigetét.
Mindenki jutalma, aki észreveszi
E csodás nap érte szól, s a szíve fénnyel teli.

Amit én álmodom:
Nem fényűzés, nem fűszer, csemege,
Amit én álmodom:
Egy nép szájában betevő falat.
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Lelki kenyér az éhező szíveknek,
Asztaláldás mindenki asztalán.

Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Nem cifraság a szűrön,
Nem sujtás a magyarkán,
Nem hívságos ünnepi lobogó
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Nem pompázom, de szükséges vagyok.

Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Ha tollat fogok: kenyeret szelek.

Valamikor régesrégen,
Mesebeli erdőszélen,
Hogy hirtelen zápor szakadt:
Megbújtunk egy ernyő alatt.
Napsugárra nem is vártunk,
Napfény volt a mosolygásunk.
Egymás arcát derítettük,
Hogy borult: számba se vettük.
Mint fiatal fák a szélben,
Egymáshoz hajoltunk szépen,
Szűzi szívvel, tiszta szemmel,
Céltalan, szép szerelemmel.
S vert az eső, vert az áldás,
Tavasz volt. Tündérvirágzás.

Az alkalom csak elszaladt.
A pillanat csak elszakadt.
Mivé lett a régi erdő?

A bükki rét, - a margarétás rét.

Én nem kérdeztem: szeret-nem-szeret
A margarétától soha.
Nem kellett más,
Csak fehér virágszirom-mosolya.
Mely úgy lengett az alvó rét felett,
Mint egy sóhajtás, mint egy lehelet.
Én nem kérdeztem: szeret, nem szeret
A margarétától soha

Lapály lakója, elhiszed-e, mondd,
Hogy van, hogy él, hogy csillagszirmot bont,
S futószőnyegként terül nyár felé
A havasokat látogató Isten
Nesztelen léptű lábai elé?!

Lapály lakója, hidd el nekem: láttam
Most harmadéve, izzó arany nyárban,
Szellős, szigorú, büszke magasságban.

Hiába, ingyen nem adódik semmi,
Nagyon magasra kellett érte menni.
A hátizsákom felhorzsolta vállam,
A szeges cipő feltörte a lábam,
A botom eltört, újat kellett vágni,
Lélekzet nélkül sokszor meg-megállni,
Törpefenyő, boróka megakasztott,
Fejem fölött a végtelen virrasztott,
Szomszédságomban villámok cikáztak,
A sziklák - mint én - hol égtek, hol fáztak,
Hullott a lelkem vére-verejtéke, -
De feljutottam - s megérte, megérte!

A dűlőúton megyek álmodozva,
Kalászok kétfelől, amerre látok,
Mint tengerből színes kis hajózászlók:
Ki-kivillannak a búzavirágok.
.
Ki-kivillannak kéken- pirosan,
Megannyi színes jel a halk hullámon,
Jeladások arról, hogy szép az élet
És csendes tengeren a csendes álom.
.
Kinyujtott kézzel csendesen megyek,
Percig kezem a kalász feje-alja
És áldón, mint az elsikló kalászt,
A tűnő életet is simogatja.

Sétáltunk, én s Dsié Jü, a bolond.
- Micsoda erő! élet! - mondtam én,
fölnézve egy zúgó tölgyóriásra;
neki meg sírásra görbült a szája:
- Erő? Ugyan! Hisz öngyilkos szegény! -

Tűzrózsa nyilt az útszélen. - Be boldog
lehet, hogy ily szép! - mondtam irigyen. -
- Szép? - Gyönyörű! - Társam szemébe könny gyűlt:
- Vak vagy, barátom, ez a rózsa őrült,
ha nem igaz, fusson ki a szemem! -

Tudtam, hogy bolond és most se lepett meg,
hogy tótágast áll benne a világ:
áldást osztott a gyomok mezején,
hirdette, hogy kártékony a tehén
s hogy minden más, a jó rossz s így tovább.

Rezdül a szél, mint hosszú sóhaj
lüktet a fákon lágy remegés,
hajnali csendű kis levelek közt
zizzenő szárnyú zöld lebegés.

Álmosan bomlik fátyla a ködnek
gördülő könnyét törli a rét,
fénysugarakká szökken a harmat
ritkuló pára jelzi helyét.

Friss kacagással zendül az erdő
kék mosolyát ha szórja az ég,
kerge rigókkal szárnyal a reggel
szárnysuhogástól csattog a lég.

Fénysugarakban fürdik a dallam
dúdol a hangja zümmög a rét,
méheket zsongat röptet a szélbe
messzire hordva a nyári zenét.

Szilágyi Domokos: Nyár

Hajadon füzek, búzabóbiták -
csupa illat és virág a világ,
csupa mosoly és csupa kedv, csupa
libegés: lányokon selyemruha -
emitt a pipacsok,
amott, az ég alatt
pisze szellő szalad,
a felhő szétszakad,
s látszik egy kék falat
égbolt - alatta terül el a nyár,
s pacsirtaszóval frissen kiabál:
- Én játszom ugyan, de ti
vegyetek komolyan.

 Küldöm minden klubbtagoknak. Pihenjetek sokat. Nagy a hőség!!!!

 

Megdobogtatta szívedet hajdan egy bársonyos bőrű ,
éjfekete hajú szép leány , szerelem szövődött belőle
és egy életre szóló vallomás . Ám az idő múlásával a
boldogságot felváltotta , a mindennapi jobb létért
vívott küzdelem és úgy érezted kihűlté vált a kapcsolat .
- Mi volt első teendőd ? - , kikacsintottál a gondterhelt
mindennapokból és egy hirtelen fellobbant érzelem
kizökkentett a hűség kötelékéből .

 ember jött vele szemben. A sírboltokból bújtak elő. Már annyira elvadultak, hogy senki se mert arra járni. A megszállottak kiáltozni kezdtek: „Mi közünk hozzád, Isten Fia? Azért jöttél ide, hogy idő előtt gyötörj minket?” Tőlük távol nagy sertéskonda legelészett. Az ördögök arra kérték Jézust: „Ha kiűzöl minket, küldj a sertéskondába.” Erre ezt mondta nekik: „Menjetek!” Azok ki is mentek, és megszállták a sertéseket, mire az egész konda a meredek partról a tóba rohant, és odaveszett.

A szeretet , a bizalom , a hit , ezek azok
az érzelmek, amelyek segíthetnek minket
abban , hogy erőt meríthessünk magunknak
a sokszor nehéznek tűnő mindennapjainkban .

Ünnepre ébredtünk:
Apák napja van ma!
Június harmadik,
vidám vasárnapja.
Ez férfias ünnep,
ne szedj hát virágot,
másképp ünnepeld meg
ezt az apaságot! Mitől lesz egy férfi
apává a létben,
milyen nyomot hagyjon?
Hát most elmesélem:
Nem attól lesz apa,
hogy mámoros éjen,
magját szerte szórja,
hogy kikeljen, s éljen. Még csak attól sem lesz
apává egy férfi,
hogy az életét
egy nő mellett leéli.
De még az sem apa,
aki sok pénzt keres,
ki a munkájában
igazolást keres. Na jó, a családot
eltartani fontos,
ám a feladata
ennél még több pontos.

Száz éve már, hogy széjjel tépték,
drága hazám szép testedet.
Acsarkodva és meggyalázva,
martak az áruló ebek.
A gyáva népek fogtak össze,
nehogy újra nagyok legyünk,
hagyták, hogy földünk vér fürössze,
- csak Európa volt ellenünk!
Népünket vitték háborúba,
mihez nem is volt sok közünk,
s döntötték lelkünk szörnyű búba,
mert rossz szövetséget kötünk.
Hiénák közt, elárvult nemzet,
megtűrtként éli életét.
Gyalázat szülte nekünk eztet,
egy hazug kor ítéletét.

Kívánok a mai napra csodás időt és kellemes pihenést,időtöltést.

Uram!
Köszönöm néked a naponta újraéledő reményt,
Az erőt, mely átsegít a hétköznapi közönyön,
A lelkedet, mely lelkemet az őrülettől menti meg,
Őrizvén bennem a szellem, s a szív vigasztaló szavait.
Köszönöm a nyugalom pillanatait, amikor idebenn
Épülhet a rend, és az értelem rendezheti sorait,
S kicsinyes dühök nem festik homállyal a fény ablakait.
Köszönöm a társakat is, kikkel együtt visz a sors,
Óvd életük, hisz maga van mind, mint a levél,
Melyet a szél sodor.

 Napfényes május van. Nyílnak az orgonák.
Bármerre nézek zöldell a világ.

Már a pünkösdi rózsa is bontja szirmait.
Madarak szállnak, zeng a csip - csirip.

Sehol egy felhő, tiszta kék az égbolt.
Az idei május gyönyörű szép volt.

Az erkélyen a muskátli is virít.
A cserepes paprika is bontja szirmait

De a földekre eső kéne már,
Mert bizony nagyon száraz a határ.

Esteledik , az égen szuper hold fénylett.
Reméljük hamarosan helyre áll az élet

2020-05-14

Miután a húsvéti vacsorán Jézus megmosta tanítványai lábát, így szólt hozzájuk: „Bizony, bizony, mondom nektek: Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött küldőjénél. Boldogok vagytok, ha ezt megértitek, és így is cselekedtek. Nem mindnyájatokról mondom ezt. Ismerem azokat, akiket választottam. De be kell teljesednie az írásnak: „Akivel megosztottam kenyeremet, sarkát emelte ellenem.” Előre megmondom, mielőtt megtörténnék, hogy amikor megtörténik, higgyétek, hogy én vagyok.

Magyarságtudat

A nagyvilág titkokat rejteget,
e földön élsz, nézd mennyi gazdagság!
Várnak reád hegyek, tengerek,
új városok, vagy ősi csodák.
Bejárhatod a Földet mindenütt,
vannak ahol a népek gazdagok.
Bármerre mész, valami szíven üt,
mert érzed azt Én magyar vagyok!
Hazát cserélsz, de származást sosem,
Magyarország örök otthonod.
Beszélhetsz te idegen nyelveken,
mégis tudod Én magyar vagyok!
E kis sziget a népek tengerén,
ímé e hely ahol a föld magyar.

Láttam én a tavaszt
mikor felénk szaladt,
megbotlott, elesett,
sírdogált keveset.

Elszakadt zöld fátyla,
legörbült szép szája,
anyjához bicegett,
kínosan sziszegett.

Ha április közel,
fényes hintón jön el,
fogata kikelet,
bolondít szíveket.

Addig is reszketünk,
elfogyott fánk, szenünk,
esdeklőn megkérjük,
maradjon vendégünk!

Karcsú bokát villant,
illatokat illant,
vígan reánk pillant,
harmatcseppet csillant.

Ha itt lesz, s nem távol,
zöld lombot varázsol,
kis szöcskét, víg lepkét,
szitakötőt, fecskét.

Nem figyelünk egymásra eléggé. Nem külön-külön kellene figyelni, hanem együtt és naprakészen, akármilyen fáradtak is vagyunk. Kíváncsinak kell lenni minden egyes új gondolatra, új vágyra, nem mondhatjuk azt, hogy jó, ezt most inkább kikerülöm, nem szeretnék vitát, inkább legyen béke. S egyszer csak arra ébredünk egy reggel, hogy valahol útközben elveszítettük a másikat, már tudjuk, mire gondol, merre jár, amikor nincs velünk. Míg, ha nem veszítjük el a kíváncsiságunkat, és tényleg végighallgatjuk, akármilyen fáradtak is vagyunk, hogy a másik mit gondol erről-arról, s kialakul az értelmes beszélgetés egymás között, a végén meg lehetne nyugodni, s tovább fogni a másik kezét, kiérdemelve az "örök" szerelmet és szeretetet.

 Parányi az ember, míg óriás a lét,
szítsd mégis folyvást a megmaradás tüzét,
s hogy a nagy egésznek hasznos része lehess,
békességre taníts, s minden élőt szeress.

Ne hidd, hogy nem tudsz szeretni, hogy nem vagy rá képes. Képzeld, nagyon is tudsz. Szívből, mélyről, úgy, ahogy sohasem tudtad elképzelni. De ezt akárki nem válthatja ki belőled, csak akkor jön, ha valaki megérdemli, és az a valaki arra érdemes. Ki kell érdemelni, meg kell dolgozni érte, meg hasonlók. A varázslat kevés, az elmúlik. De hinni kell. Elengedni a félelmeket, megnyitni a szíved, és kábé ennyi. De ne hidd, hogy képtelen vagy rá. Egyszerűen csak azt értsd meg, hogy nem a te hibád, ha nem megy.

Szerintem fontos, hogy kiben mi van. Hogy kinek mi az útja, hogy rálépjen, hogy higgyen benne, hogy merjen lépni, és ne foglalkozzon azzal, ha valaki le akarja róla rugdosni. Egyszer kell kibírni, meg még egyszer, utána talán már sokkal könnyebb, harmadszorra meg már nem is fog érdekelni, hogy más mit mond. Az utad viszont annál inkább, amin a megérzéseid visznek előre. Nem kell más, csak hit abban, hogy amit érzel, az a tuti. Tudni, hogy nem okozhatnak csalódást.

Hidd el, hogy mindent elérhetsz. Higgy benne, és ez épp elég. Higgy abban, hogy helyreáll, hogy megtörténik, hogy eljön, hogy bekopogtat, hogy igenis van, mert van. Csak kitartás kell. Pofonok jönnek, de akármennyire is fáj, neked mindig erősebbnek kell lenned. És erősebb is leszel. Elkapod az öklét, és úgy lenyomod, hogy soha többet nem jön vissza. Aztán meg majd kapsz újat. Újabb pofonokat. De amíg van erőd, és miért ne lenne, felveszed vele a kesztyűt, és igenis harcolsz.

 

 

 

 

 

Kivirított a rózsafa
Piros pünkösd hajnalán,
Falu végén fehér kis ház:
Ott lakott az én anyám!

Falu végén fehér kis ház,
Fecskemadár, gyer oda!
Százszorta szebb, majd meglátod,
Mint a legszebb palota.

Én Istenem, áldó kezed
Tartson azon a kis házon!
Eresz alatt villás farkú
Vidám fecske tanyázzon!

Szent Lélek szállj alá:
erő, kincs, égi fény.
A világ oly gazdag,
és mégis oly szegény!
Hatalmasoknak, kik
vezetik a népet,
s fegyver van kezükben,
adj nagy bölcsességet.
Űzz el szívekből
vad haragot, sértést,
népek s egyesek közt
teremts egyetértést.
Annyi még az önzés,
a gyűlölet: – vedd el!
Tölts be minden szívet
emberszeretettel.
Krisztus indulatját
vidd a földre szerte,
Te uralkodj bennünk
békességnek Lelke.
Élni vágyunk, mégis
veszni készül minden,
mentsd meg a világot
Szentlélek Úr Isten!

 

 

 

Kész a világ,
feszült, ünnepi várás
dereng felette.
Halotti csend. Csak néha, néha
sóhajt az Isten lelke.

Kimérve minden pálya
megtöltve minden lélek-lámpa,
ahol csak úr a lét…
De jaj, sötét van,
mélységes iszonyú sötét!

A zordon tömeg-árnyék
némán zokogva kering útjain,
s csak egyet tud és egyet érez,
Most váratlanul vágyon megvonaglik
és felzúg Istenéhez:
Betelt az idő!
Sugarat, fényt, szint adj nekünk,
mert epedünk!

 

 

Volt a farizeusok között egy Nikodémus nevű férfi, aki a zsidók egyik főembere volt. Éjnek idején fölkereste Jézust, és ezt mondta neki: „Mester, tudjuk, hogy te Istentől jött tanító vagy. Senki sem tud ugyanis ilyen csodajeleket tenni, amilyeneket te művelsz, ha az Isten nincs vele.” Jézus így felelt neki: „Bizony, bizony, mondom neked, ha valaki újra nem születik, nem láthatja meg az Isten országát.” Erre Nikodémus megkérdezte: „Hogyan születhetik valaki újra, amikor már öreg? Csak nem térhet vissza anyja méhébe, hogy újra szülessék?” Jézus így felelt: „Bizony, bizony, mondom neked: aki újjá nem születik vízből és Szentlélekből, nem mehet be az Isten országába.

Volt, hogy úgy éreztem
igazán boldog vagyok,
olykor azt hittem
a nap csak nekem kel föl.
Amikor pedig már
Te is bennem éltél,
biztos voltam abban, hogy
egész nap
jó idő lesz.

 

 

Kell,
hogy legyen egy szem,
akiben
megláthatom magam.

Kell,
hogy legyen egy kéz,
akivel
ketten vagyok magam.

Kell,
hogy legyen egy száj,
akinek
elmondhatom, vagyok.

Kell,
hogy legyen egy szó,
akiért
Ének, nem én vagyok.

 

Kell,
hogy legyen egy szem,
akiben
megláthatom magam.

Kell,
hogy legyen egy kéz,
akivel
ketten vagyok magam.

Kell,
hogy legyen egy száj,
akinek
elmondhatom, vagyok.

Kell,
hogy legyen egy szó,
akiért
Ének, nem én vagyok.

 

Ha szeretni akarsz, bejöhetsz
számodra örökre nyitva vagyok
megnézheted a szívemet
nem kezdte ki a mosolyod.

Felhúzhatod a kezemet
mezítelen bőröd alá
felöltheted életemet
lámpaernyőd leszek akár.

Kinyithatod a vállamat
nyarak lógnak benne, minden ruhád
tüdőm tükrében lásd magad
halj meg, hogy szépséged meg ne utáld!

Én már semmit se akarok
csak szólni, szeretni, nyugodni.
S gyönyörűen, mint egy halott
nyílt szemedben késként forogni.

 

Most csupa vászon a kert, nyersen
ropognak a margaréták a fényben.
Ágakon szellőznek kisingek, bogárvitorlák.
Leveleiket kiteregették száradni a fák.

Mindenütt levetett, kivasalt szoknyák:
ágyások lebbennek zölden. Sárga szegés az út,
odavarrva a földhöz – tömött buzsáki hímzés –
tolongnak szekfűk, tulipánok.

Téged utánoz itt minden, utánad
szalad a táj és segít, tereget, mos, vasal.
Fényes derekad nézi, s megmosdik a vén ég,
hogy rádtekintsen.

 

 

Mikor a szíved már csordultig tele,
Mikor nem csönget rád soha senkise,
Mikor sötét felhő borul életedre,
Mikor kiket szeretsz, nem jutsz eszükbe:
Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
Nézz fel a magasba – reményteljesen,
S fohászkodj: MI ATYÁNK! KI VAGY A MENNYEKBEN…

Mikor a magányod ijesztően rád szakad,
Mikor kérdésedre választ a csend nem ad,
Mikor körülvesz a durva szók özöne,
Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne roppanj bele!
Nézz fel a magasba, és hittel rebegd:
Uram!

Húsvét üzenetem mindenkinek.

Fáradt szívetekbe, lelketekbe, hoztam, újra békét, megnyugvást Megértő, segítő, igaz, őszinte szeretetet, annak erejét, melegét Lángját, reményt, mely soha nem alszik el, csak ha Ti eloltsátok Kezeiteket kulcsoljátok igaz szívből jövő imára, kérjetek, bízzatok Szeretetben, békében éljetek egymással, üzenem nektek Emberek Bízzatok, szeressétek egymást.

 

 

 

 

A Sátoros-ünnep alkalmával Jézus így beszélt a farizeusokhoz: „Én elmegyek, és ti hiába kerestek, mert meghaltok bűneitekben. Ahova én megyek, oda ti nem jöhettek.” A zsidók erre tanakodni kezdtek: „Csak nem akarja megölni magát, hogy ezt mondja: Ahová én megyek, oda ti nem jöhettek”? Jézus így folytatta: „Ti innen alulról vagytok, én felülről vagyok. Ti ebből a világból vagytok, én nem ebből a világból vagyok. Azért mondtam nektek, hogy meghaltok bűneitekben, mert nem hiszitek el rólam, hogy ki vagyok: ezért kell meghalnotok bűneitekben.” Erre megkérdezték: „De hát ki vagy te?” Jézus azt válaszolta: „Kezdettől fogva az vagyok, amit mondok is nektek.

 

 

  Olyan jó lenne, ha sok ilyet lehetne látni. Ha ez lenne a mi kis falunk, vagy ha minden falu ilyen lenne.Varázslatos ezeket a képeket látni, annak a fényében is, hogy ma egy szolidan ordibáló idősebb pár és családtagjai ültek mögöttünk ebédnél. Inkább emlékszem ezekre a szép képekre. Te szoktad fotózni a nagyszüleidet?

 

 

2020. március 26. – Csütörtök

Egy alkalommal Jézus ezeket mondta a zsidóknak: „Ha én tanúskodom önmagamról, a saját tanúskodásom keveset ér. Más tanúskodik rólam, (az Atya), és én tudom, hogy igaz az ő tanúsága, amelyet rólam tesz. Ti (Keresztelő) Jánoshoz fordultatok, és ő tanúságot tett az igazságról. Nekem azonban nincs szükségem emberi tanúságra. Ezeket azért mondom, hogy üdvözüljetek. Égő és világító fény volt János, de ti csak ideig-óráig akartatok az ő fényében gyönyörködni.

 

 

 

 

A római katolikus egyház március 25-én tartja Jézus fogantatásának, illetve a születése hírüladásának főünnepét. Ezen a napon emlékezünk az angyali üdvözletre, vagyis arra a bibliai történetre, amikor Gábriel arkangyal megvitte Názáretbe Szűz Máriának a megtestesülés örömhírét:

„… az Isten elküldte Gábriel angyalt Galilea Názáret nevű városába egy szűzhöz, aki egy Dávid házából való férfinak, Józsefnek volt a jegyese, és Máriának hívták.

 

 

 

“Drága gyermekeim,

A fiam, Aki Isten, mindig túlmutatott az időn. Én, az Ő édesanyjaként, Rajta keresztül látok, az Ő idején keresztül. Látok szép és rossz dolgokat. Azt is látom, hogy van szeretet, és arra kérlek titeket, dolgozzatok azon, hogy a szeretet láthatóvá és érzékelhetővé váljon! Gyerekeim, nem lehettek boldogok, ha nem szeretitek egymást, ha nem szeretetből cselekedtek életetek minden pillanatában és minden helyzetében.

 

Tavaszi szél tépi a fákat.
Aranyló napunk ránk tekint.

Föld mélyére bújik a bánat,
életre kelnek sejtjeink.

Apró virág, hófehér szirma,
hirdeti itt a kikelet.

A hófoltokra rá van írva:
Elűztük végre a telet!

Megújult erővel az élet,
ősi jussát követeli,
A tél eliszkolt, s a természet,
madárdallal megint teli.

Hit és remény most újra éled,
vidáman dobban a szívünk.
Téli álmod tán elmeséled,
s egy szebb jövőben is hiszünk.

 Ha egy este kiülsz a teraszra,
és látod, zöldel a kert,
ha a lábad előtt kutya horkol,
és a macska öledbe hevert,
ha a szomszédok hazamentek,
és az asztalodon az ital,
ha a szúnyogok is lepihentek,
s lármásan a víz fele tart
az égen a vadkacsa raj,
és súlyosan rád ül az este,
szigetünkön hallgat a táj,
fáradtan várod a hajnalt,
az utcán senki se jár,
a kapun tul a víz feketéllik,
a vízen tétova fények,
Budapest lámpái derengnek,
és nem jön az álom el érted,
felnézel a csillagos égre,
tüdődbe beszívod az illatot,
és megjön a hajnal végre:
boldog vagy, mint sose még,
mert látod, mennyire szép.

 

 

 

 

 

Én is csak egy ábrándos, naiv ember voltam,
ki örök tavaszt várt a hideg tél helyett,
ki nem hitte, hogy az ősz minden napsütést
jégkristályos hópihéjű avarba temet.
Én is álmodoztam, mint annyian mások,
kiknek vágyuk volt az, hogy szeretve legyenek,
egyszerű érzésekkel, de kiteljesült szívvel,
mely egy életre szóló boldogság lehet.
Én is úgy képzeltem, mint milliónyi társam,
ha majd reám lelnek, sosem hagynak el,
s úgy vigyázzák bennem jóravaló lelkem,
hogy az ne sérülhessen, ha könny szakítja fel.

 

 

Itt élsz mellettem, mégis üres a ház.
Kihűlt az érzelem, kihűlt az ágy.
Nincsenek már szavak, sem mondatok,
ajkunk csendként hallgatott, ha egymás
szemében kerestük az elmúlt tegnapot.
Rozsdamarta emlékeink megporosodva
szunnyadnak jéghideg lelkünk rejtett zugaiba,
s a valaha remélt álmokra szétporladva simul, 
az idő alkotta, barázdált ráncok lenyomata.
Lézengünk egymástól távol gondolatban, 
s a ki nem mondott szavak fájnak a legjobban,
mert érzem, hogy nincs visszaút, 
hisz ahol szó sincs, ott már 
nem segít a múlt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ne hidd, hogy csak az orchidea virág.

Meg a rózsa, meg a szegfű. Még a mohának is van virága. Pedig a moha sohasem lát napot. Sűrű erdők nyirkos homályában él, földhöz ragadtan, nyomorultul. Ő a legnyomorultabb a növények között. Mégis eljön évente az idő, amikor kivirágzik. Kivirágzik, örömet ünnepel. Akár a rózsa, az orchidea, vagy a szegfű. Semmivel sem kisebb az öröme, mint az orchideának, vagy a szegfűnek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Időről időre az emberek azt mondják. csak egy kutya vagy csak kutyának költ pénzt?Nem értik a megtett távolságokat, csak egy kutyának eltöltött idő vagy költségek. Mindazonáltal sok olyan pillanatra büszke vagyok csak egy kutya miatt történt.Sok órát töltöttem egy társ mellett, csak egy kutya, és soha nem érzem magam magányosnak.Néhány szomorúbb pillanatom miatt azért történt csak egy kutya, és azokban a sötét napokban, csak egy kutya gyengéd érintése adott nekem kényelmet és hagyta, hogy átlépje a napot.

Márciusban, amikor a tél véget ér,Május az újjászületett kampányÚgy néz ki, hogy felépülKinek az első mosolya kedves;Amikor az azúrkék még hideg,Szétszórt hó keverhető,És azon a délen, friss és fátyolos,Vedd fel a hajnal fehérségét Amikor a szelíd levegő feloldja a torportVíz, amely márványgá alakul;Amikor a levél a fák hegyén találhatóFelfüggeszti a zöld gőzt;És amikor a nő kétszer gyönyörű,A nap ünnepi szépsége,És a szeretet felébresztéseHa megújul a szerénysége,Oh!

 

 

 

 

Nem kívánok ragyogást, pénzt, dicsőséget. Csak egy tűzhelyet kívánok. Hívó lámpafényt, meleget azoknak, akiket szeretek. Egy darab kenyeret, csendet, pár halk szót, jó könyvet és kevés embert. De az aztán Ember legyen ám!

 

Jó lenne egyszer olyan természetességgel ébredni, ahogy a nap csúszik fel az
égre, óvatosan bontogatva ki a világot.
Hogy álmosan kitántorogva a konyhába, a kávé illata jó reggelt kívánjon.
Hogy a dolgainkban ne legyünk éhesek önmagunkra
és a megszokottság ne törjön ránk.
Hogy ne kelljen autónk, bérletünk, határidőnaplónk, bankkártyánk, karóránk...
hogy cipőt se kelljen húzni és senki se csodálkozzon ránk.
Jó lenne egyszer közel engedni a csodát...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Koós Attila : Tavaszt ültetek Tavaszt ültetek magamból, Illatokkal körberakom, Színét fonom szép szavakból

 

 

Rendbontó évszak, megzavarsz egészen! -
Ki önnön szívem faggattam a külső
kopárság gyászos hónapjain át az
arasz napokban, hosszú éjszakákon,
s a test és lélek félelmeivel meg
álmaival bajlódtam, bíbelődtem,
- ó, nem kedvemre, mert reávetődött
árnyékom ételemre s italomra,
s meddő magánbeszédre kényszerültem -
itt állok most földúlva és riadtan
ezer idegen bámulnivaló közt,
tanácstalan szívvel. -
Győzelmesen
elárasztotta a kertet a zöld.

  "Csak az a szabad ember, aki nem akar másnak látszani, mint aki, és aki valójában az is, akinek látszik."
(Willem Schippers)

Az élet hosszú-hosszú folyamat, minden órája hozhat váratlan fordulatot, valami meglepetést.

 

Hosszabbodó napok, fény, lázak és szerelmek!
Tavasz van! Március, április ránknevethet,
május és június, hónap-barátaink!
Álmos folyók fölött jegenyék törzse ring,
oly lágyan hajlanak, mint óriási pálma;
csöndes erdők alatt madárszárny csattogása;
egy-nevetés a táj s mint zöld, víg társaság,
egymásnak verseket mondogatnak a fák.
A nap kel, homlokán szelid hajnal-füzérrel;
az este csupa vágy; s hallani olykor éjjel
az áldott ég alatt, a roppant árny felett
valami végtelen és boldog éneket.

,,Az ember megrészegedik, ha szívébe költözik az ég. Amíg távol voltál, haldokoltam. Te adtad vissza tűnő életemet. Azt éreztem, valami belém hasított, oszlik a homály, és izzón, lázasan árad vissza belém a gyönyörű élet. Milyen furcsa élet, amit te adtál vissza. Olyan mennyei, hogy szinte fáj. Mintha nőne a lelkem, s nem találná helyét a testemben. Angyali érzés ez, a beteljesedés érzése, fejembe száll és elszédít. Mintha szárnyak verdesnének a szívem helyén." Victor Hugo

Zúzmara...

Mikor az első zúzmara
megül a rózsafákon,
töpreng az ember, mit tegyen,
hogy ami fáj, oly nagyon mégse fájjon.

De tudja, fájni fog soká,
mert büntetlenül nem lehet szeretni,
az ész végülis megadja magát,
ha a szív már nem s nem akar feledni.

Mert zúzmara a rózsafán,
mert varjúszárnyak árnya hull a hóra. -
A nyári tücsökcirpelés
most ér a csillagokba.

Zelk Zoltán

"Soha ne próbálj senkit változásra kényszeríteni; hadd változzanak meg a saját akaratukból a maga idejében; és bizony akkor akarnak majd megváltozni, ha úgy találják, hogy a te változásod megérte.
Nemes törekvés másokat változásra buzdítani a jó érdekében; ehhez azonban békén kell hagynod őket, s magadnak kell nemesebbé válnod."

Egy szürke est


Bámészkodom még a parton.
Felderengő est, hűlve dong.
Végre félálmában látom,
A bóbiskoló Balatont.

Algás, gyűrődő vitorla,
Remeg, csattog, mintha élne.
Pattan néhány vízibolha,
Rozsdás bóják tetejére.

Aranysárga víg bambuszok,
Integetnek a vén holdnak.
Lassan én is elindulok,
Oda, hol még sosem vártak.

Egy szürke est csak az élet.
Elpereg a Balatonnál.
Én csak Téged szeretnélek.
Bár esténként velem volnál...

Ha néha nem találod, a világban a helyed
Emeld majd az égre, fáradt tekinteted
Ha nincs kedved nevetni, beszélni, de máshoz
Folyamodj szerényen, a szent fohászkodáshoz

Csendesedj meg belül, mélyen a lelkedben
Érezd a világot, éld át szeretetben
Csak ez repít majd oda, a fénylő mennyországba
Hol szívedet megnyugvás és csodás szépség várja

Fohászkodj szerényen, imádkozzál hittel
A gonoszt is megjárod, de töltsd el félelemmel
Hogy nincs hatalma rajtad, csak is az Istennek
Hogy régen átnyújtottad, szíved az egeknek

Fohászod meghallik, még ha nem is hiszed
Hallják az angyalok, s megáldják életed
Te csak majd imádkozz, ne gondolj hát mással
Ne gondolj béredre, se az áldomással!...

Szeress...


Szeresd a világot, mert az majd viszontszeret
Ha egyszer ezt megteszed, szebb lesz az életed
Szeresd a hazádat, mert itt születtél egy nap
A fákon a madarak is, a nyelveden dalolnak

Szeresd még a fákat, erdőket, mezőket
Szeresd azokat is, kik csak most ébrednek
Szeresd az alvókat, kik édesen álmodnak
Szeresd a búsulót, kik éppen szomorkodnak

Szeresd az állatot, mert ők igaz jó barátok
Kutyád azt mondaná: ,,én Terád jól vigyázok"
Minden kis állatunk, egy apró tükör nékünk
Hogy mindennap emlékezz, mit ér a hűségünk

Szeresd az éjszakát, szeresd a nappalod
Ha egyszer így teszel, bánatod elhagyod
Szeresd a változást, mert az élet nagy tanító
Hogy mindent tisztábban láss, ne légy oly lemondó

Éld meg a csalódást, de szeresd szerelmedet
Hogy boldogabbá tegye, vágyódó szívedet
Csalódni mindig kell, de megtanít majd arra
Hogy csak is előre nézz, soha ne a múltba...

A szomorú titok az, hogy megtörténhet: párja mellett is halálosan egyedül élhet valaki.

Alázattal kell megállnunk a másik ember egyénisége, személyisége előtt, és el kell tudnunk fogadni azt, hogy az sok tekintetben "más" mint mi.

Igaz házasságban nem lehet "én pénzem, te pénzed". Csak "mi pénzünk" van.

A nyitott ajtó sokszor jobban visszatart, mint a hisztériás elibe-állás.

Fejlődés. Ez az egyik legjobb ellenszere az unalomnak, egyben az öregedésnek is.

Gondolataink, képzelgéseink adják meg lelkünk alapszínét. Ahogy két egyforma pohár azonnal "más" lesz, ha az egyikbe vörösbort, a másikba sósavat öntünk; így töltenek ki bennünket gondolataink és adják meg lényünk jellegét. Gondolataink, képzelgéseink éppúgy átcsillannak rajtunk, mint a poháron a folyadék.

Láttunk-e már csúnya arcot szépnek?
Szép arcot - visszataszítónak?
Öreg arcot - megfiatalodva, kisimulva?
Fiatal arcot - napok alatt megöregedni?...

Elmélkedés:

A tanítványok immár maguk mögött tudhatják első önálló munkájukat. Mesterüktől, Jézustól megbízást és hatalmat kaptak, s munkájuk után most visszatérnek hozzá. Elmondják tapasztalataikat, de ezt csak Jézus tudja meg, Márk evangélista nem jegyzi le az utókor számára. Azt viszont megtudjuk a történetből, amit amúgy is sejtettünk, hogy elfáradtak. Ezért javasolja nekik Jézus, hogy vonuljanak félre és pihenjenek, de a nagy terv meghiúsul, mert a tömeg megsejti, hogy hová indulnak a bárkával.

 

 

A nő megbocsát akkor is, ha bántják,
ha mássá nevelik, ha éppen átformálják,
mert a női szívet úgy alkotta Isten,
hogy benne legyen mindaz mi a férfiakban nincsen.

A nők olyanok, mint az igazgyöngyszemek,
melyek minden ékkőnél szebben fénylenek.
Csak akkor váltanak át, halványszürke színre,
ha kicsordul szemükből a fájdalomnak könnye.

Minden nő lélek egy édenkerti rózsa,
a másik nem vágyának örök bódítója,
mely csak akkor ontja igazán édes illatát,
ha férfitenyér érinti meg kitárult szirmát.

Magányos estéken, mikor senki sincs velem,
nézem a fotód, mama, és rád emlékezem.
Ujjammal megsimítom áldott arcodat,
s azt kérdem magamtól, vajon most hol vagy.

Ott ahol szép lelked otthonra talált,
van-e olyan drága, mama, aki úgy ölelhet át,
ahogyan én öleltelek, ahogyan én szerettelek,
mikor még kezembe tarthattam fáradt kezedet.

Magányos estéken könnyem hullatom,
mert napról-napra nagyobb azon bánatom,
hogy a kettőnk közti távolságot le nem győzhetem,
bárhogy fáj is, mama, hogy nem lehetsz velem.

 Legyél sikeres , az öröm tegye boldoggá minden percedet , az egészséged jó legyen , s a gond kerüljön nagyon messzire !

Milyen magányosak a fák,
e röghöz kötött csodák...

Mégis, ha az erdőt járom,
ősi élmény, örök álom:
égbe nyúló karok között,
fohászkodó ágak fölött
betekint a napsugár
s fátylat borít, sejtelmeset,
földig érőt, rejtelmeset.
Lágyan lengő fényködén át
feltárul e csodavilág
teli színnel, hanggal, térrel,
ezer képpel és mesével.
Látod, ott most tündér lebben,
pedig csak egy kósza szellő
játszadozik korhadt hánccsal,
s ahogy atyja, az őszi szél
végigsöpör most a tájon,
hajladoznak karcsú fácskák,
levélözön leng és szórja
szerteszét a fénynyalábban
ezer kincsét, csodás álom.

Nézem csendes egymagamban,
átszellemült nyugalomban.
Fa vagyok már és nem ember,
fényben fürdő örömtenger.
Érzem őket, nem csak látom
mind szívbéli jó barátom,
s ahogy lágyan átölelnek,
halk sóhajjal beszélgetnek,
gyökereim útjain át
életerő árad felém.
Érzem egy vagyok közülük,
befogadtak, elvegyülök
e mennyei társaságban
időtlenség mámorában.

Szeresd a fát, hisz ő is érez,
Gyengéden nyúlj a leveléhez.
Ágát ne törd, lombját ne tépjed
Hagyd annak ami, épnek, szépnek
Szeresd a fát !

Ő is anya, minden levele
Egy-egy gyermek, gonddal nevelve,
És gyermek minden ágacskája,
Szeretettel tekints föl reája,
Ne bántsd a fát !

Édes gyümölcsét várva várod
S te mégis letörnéd a virágot?
Szegény virág gyorsan elszárad
S te bánkódnál majd, késő bánat,
Ne bántsd a fát!

Megtépett fának nincs virága,
Mint a vak, úgy néz a világba,
Oly bús a fa, a tördelt, tépett,
Mint anyád, ha elvesztene téged.
Szeresd a fát!

Nézz körül a természetben,
festő nem alkothat szebben,
ezer csoda körülötted,
Uram, jó, hogy teremtetted!

Alszik télen fű, fa, virág,
tavasszal virul a világ,
nyáron fürdesz hűs habokban,
ősszel sétálsz rőt avarban.

Nappalokat éjszaka vált,
vágyó lelkünk fényért kiált,
megpihen az erdők csendjén.
Változunk, ez így van rendjén.

Megszületünk, növekedünk,
erőteljes ifjak leszünk,
aztán jön a leszálló ág...

Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol.
Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek. Az utakat sokáig
csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba
vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó, tavaszi erdőbe. Egy napon megtudjuk, hogy az
utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon; az utak
is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Minden út összefut végül egyetlen közös
célban.

Amiben most élünk, egy átmeneti állapot. Mindenki, mindenki ellen.
Borzalmas vad erők tombolnak. Nagyon sokan kerülnek olyan helyzetbe,
hogy úgy érzik, nincs belőle kiút. Pedig van, de csak egyéni! Tömeg
megváltás nincs! Egyénileg kell megtenned, amiért születtél, be kell
töltened a jobbik szerepedet. Mert vigyázz, kínálkozik rosszabb is!
Próbáljátok magatokat megismerve, másokat segítve, mások felé a jót
sugározni. Jót tenni és tudni, hogy ami most látszólag rossz, utólag
kiderülhet, hogy jó.

Néha ki kellene bírni még jobban a napokat
mikor semmi hír felőled és csak tapogat
valami napsugár... és játszik a hajammal
de kit érdekel? hogy cicázik a harmattal
a fény mikor a te-hiány topog idebent
a szívemben... még zörög mit néz egy idegen
szempár hogy menjek felé... nekem ez nem való
hogy itt rád várok ez nem lesz soha megálló
neked nem én... csak amolyan átszálló vagyok
kitől lesz néhány jó perc... rég megbeszélt dolog:
én nem... ki kellene bírni amennyit mérsz rám
mert a városodban is összebújnak a fák
mint itt ezen az utcán melyen botladozom
sántán felbukom...

Ha reggel kinyitod a szemed, az már elég ok arra, hogy hálát adj Istennek.
Légy hálás neki az újabb napodért! Az életedért, s az életedben rejtőzködő
csodákért. Imádkozz hát szíved szavaival! Elég pár mondat, de azt őszintén
tedd. Beszélgess Istennel, hisz ő mindig meghallgat. De ma ne kérj, csak adj!
Hálát, köszönetet és a szívedből jövő iránta érzett szeretetet.

(Lippai Marianna)

Sikerült - ha nem is derűsnek maradnom -, de megőrizni azt a képességemet,
hogy gyakran legyek jókedvű. Vidám tudok lenni akkor is, ha nincs rá külső okom.
Életem egyéb területe teli volt nehézséggel, kudarccal, tragédiával, mint minden
emberé, de tudtam az egészet örömmel nézni. Jókedvvel.
Figyelj! Benned is lakik valaki, aki ezt meg tudja tenni. Benned is van egy bölcs
vagy egy bohóc - mindegy -, aki képes a bajok fölé emelkedni, és derülni az
egészen.

Soha az ember meg ne alázza magát, még akkor se, ha azt hiszi,
hogy ezzel valamit elérhet, amit különben nem sikerülne elérnie. Az
emberi méltóság mindennél előbbre való, s nem szabad áruba
bocsátani, mert az ember csak kellemetlen perceket és utólagos
szégyent meg bosszúságot vásárol vele.

Wass Albert

A csöndet szeretem, meg a virágot, virágos szigeten békés családi kör az álmom.
Derű és nyugalom, parányi házban. Az élet szép. Tenéked magyarázzam? Szeressük
egymást! De annyi baj gond nyomja ma az embert, nyögünk adót, aszályt és háborút,
a legtöbbnek falat kenyér se jut. Kevés a méz és sok a medve. Ki él ma abból, amiből
szeretne!

/Heltai Jenő/

Útra is szükség van, és célra is.
Egyik sem teljes a másik nélkül. Igen,
a cél, és az úton felfedezett sok
kis apróság együtt jelentik az életet.

Csitáry-Hock Tamás

A bölcsesség nem állomás, ahová egyszer megérkezel.
A bölcsesség maga az út; a te bölcsességed az, ahogyan
utazol rajta. Aki túl sebesen vágtat, nem látja a tájat.

/Hioszi Tatiosz/

 

 

 

Az élet nem egy könyv, amelyben csak a valaki által előre megírt sorok
mentén lehet haladni. Az élet síkság, melyben utak megszámlálhatatlan
sokasága van; minden lépésre újabb elágazás nyílik, és az ember mindig
szabadon választhat, hogy jobbra vagy balra forduljon. S aztán jön az újabb
elágazás és az újabb döntés. Mindenki ezen a síkságon lépked, mindenki
maga dönti el, melyik utat, melyik irányt választja ki a napnyugta, ki a sötétség
felé megy, ki a napkelte, a fény forrása felé.

A farsang a vízkereszttől (január 6.) hamvazószerdáig, a nagyböjt kezdetéig tartó időszak elnevezése, amelyet hagyományosan a vidám lakomák, bálok, mulatságok, népünnepélyek jellemeznek. A farsang jellegzetessége, hogy a keresztény liturgikus naptárban nem kötődik hozzá jelentős vallási ünnep, alapvetően a gazdag néphagyományokra épül. A kereszténység előtti időkből származó farsangi mulatságokat az ,,erkölcsös" 16. és 17. században nem eredete, hanem bujaságot szimbolizáló szokásai miatt tiltották.

 A hétfői hangulatom vasárnap kezdődik,
amikor jókedvem már javában vergődik.
Agyamra jellemző, hogy túlontúl vérbő:
mi a francnak nekünk e rohadék hétfő?!

A jókedvem itt ülve persze csak tetőzik,
látásom a monitortól lassanként kettőzik.
Arra gondolok, hogy otthon milyen laza...
Ígérem jó leszek, csak menjek má' haza!

Kutatom okait, de nem kell messze menni,
a hétfőt minden naptárból ki kéne venni.
Elkezdődik vele a monoton sok munka,
Kilenc óra sincs, s már mindenki megunta!

 Ha megfoghatnék egy szivárványt,megtenném.Csak neked,hogy a szépségét megoszthassam veled.Azokon a napokon,mikor egyedül érzed madag,építenék egy hegyet,ami csak a tiéd lenne.Egy hely a kikapcsolódásra,egy hely,egyedül lenni.Ha a gondjaidat a kezemben tarthatnám,a tengerbe dobnám őket.
De ezeket nem vagyok képes megtenni.Nem tudok hegyet építeni vagy megfogni egy szivárványt.De engedd,hogy az legyek,amit a legjobban tudok:
Egy barát,aki mindig itt van..

Ha van egy igazán kedves, jó barátod,
kivel találkozhatsz és örülsz, ha látod,
kinek elmondhatod, mi a szíved nyomja,
aki odafigyel, kinek van rád gondja.

Aki szeretettel, sérült lelket ápol,
aki minden titkot megoszt önmagáról,
kivel együtt lenni felemelő érzés,
huncutkodni kicsit, az is nagy kísértés.

Ki a lelked érti, s gyakran felvidítja,
ki a bánatodat messzire hajítja.
Kinek kedvessége rokonlelket hordoz,
ilyen barát mellet, nem kell neked orvos!

 A fia­tal­ság mér­céje nem az élet­kor, hanem a szel­lem és a lélek álla­pota: az aka­rat- és kép­zelőerő, az érzel­mek inten­zi­tása, a jókedv és a kaland­vágy győ­zelme a lustaságon.Csak az öreg­szik meg, aki lemond esz­mé­nye­iről. Az évek múlá­sá­val rán­cossá lesz az arcod, de ha kial­szik ben­ned a lel­ke­se­dés, akkor lel­ked rán­co­so­dik meg. Gon­dok, két­sé­gek, az önbi­za­lom hiá­nya, remény­te­len­ség: mind hosszú évek, melyek nem­csak a tes­tet húz­zák le a föld porába, hanem a lel­ket is.

 Ahogy idősödöm, egyre jobban érzem, becsülni kell minden napot, mely adódik még nékem, becsülni és megköszönni a magasságos égnek, hogy nem hagyott el erőm, s hogy van még bennem élet.

Köd előttem, köd mögöttem,
isten tudja, honnan jöttem,
szél hozott, szél visz el,
minek kérdjem: mért visz el?

Magányos úton építek egy házat,
Betérhet hozzám, aki erre fárad,
Aki dalolva, virágot keresve,
Eltéved a mély életrengetegbe.

Különös dolog a múlt. Egyfolytában az emberrel van, talán nem is telik el óra, hogy eszébe ne jutna valami, ami tíz-húsz éve történt, többnyire még sincs semmi valóságérzete, pusztán megtanult tények halmaza, mint egy csomó adat a történelemkönyvekben. Aztán az ember véletlenül meglát, meghall vagy megszagol valamit, főleg megszagol, amitől elindul visszafelé, és már nem a múlt idéződik fel benne, hanem ő maga van a múltban.

George Orwell

Minden Újévváráskor bennem van a hajlam,
Hinni a jövőben, töretlen a bizalmam.
Pedig ha visszatekintek a tarka múltra,
Az Ó év nem szolgált rá mindig bizalomra.

A sok rosszért főleg megbocsátóak vagyunk,
Inkább csak azt a kevés jót tárolja agyunk.
Bár a fejem lágya már nagyon régen benőtt,
A jövőbe vetett hit kell, hisz az ad erőt.

Bizony számtalanszor hanyatlottam erőben,
Egy kis jó után, hittem újra a jövőben.
Jó és rossz tarkította szerény életemet,
Mégis szebbnek és jobbnak hittem a jövőmet.

 Hamarosan felvirrad az újév első reggele, és ilyenkor az emberek, amikor felébrednek, arra gondolnak, hogy vajon mit hoz nekik a jövő, mit várnak tőle, mit szeretnének elérni, miben reménykednek. De én ezen a reggelen azt akarnám üzenni nekik, hogy ne szerelmi boldogságot vagy sikert vagy gazdagságot vagy hatalmat vagy hosszú életet vagy éppen jó egészséget kívánjanak maguknak. Azt szeretném, ha összekulcsolnák kezüket, és gondolatban egyetlen fohászt fogalmaznának meg: Istenem, mielőtt eljön az aratás ideje, engedd megérlelődni a lelkem!

Újévi köszöntő

Elérkezett az évnek utolsó napja,
Vigadjon most a Föld apraja, nagyja.
Feledni kell ma minden bút, bánatot,
Örömkönnyek csorduljanak az arcokon.
Szóljon a zene, kezdődjön a víg tánc,
Lezárjuk az évet, kész a számadás.
Idő pillérjén megpihen az esztendő,
Mikor éjfél eljő, bekopog a jövő.
Csillag hullik az éjben, az ég is ünnepel,
Vidámsággal elhangzik a B. Ú. É. K. neked.
Véget ér az óévünk, kezdődjön az új,
állva várjuk, hogy felcsendüljön Himnuszunk.

 

 

Itt állunk az újesztendő piros hajnalánál,
Vajon együtt leszünk még az alkonyatnál?
Ebben az újévben merre vezet életünknek útja,
Tövisek közt, vagy virágok közt, csak az Isten tudja.
Ő vezessen igaz úton minden egyes léptet,
Őrizze meg bútól, bajtól ezt a kicsiny fészket!
Adjon Isten mindnyájunknak víg kacagást, csengőt,
Adjon Isten mindnyájunknak boldog újesztendőt!

Ti már nem hozhattok jóhírt nekem.
Ami jó van, magamtól megtaláltam
az erdőkben, hol sok-sok este háltam
- s keresztelő Jánosként hírdetem.

Így volt ez bizony lelkecském, s így van azóta is. Háromféle ember él a világon: a rontó-ember, a gyűjtő-ember és a látó-ember. Te látó-ember leszel, ugye?

Amikor az erdőre kimégy, figyelve lépj, és lábujjhegyen. Mihelyt a fák alá belépsz, és felrebben előtted az első rigó: akkor már tudnod kell, hogy az erdő észrevett.

Ha megállsz egy pillanatra, hallani fogod a szellőt, ahogy a fák között tovaoson. Te már tudod, hogy ezt a szellőt az angyal rázta elő, köpenye ráncaiból.

Még túl hosszú a tél:
ez január,
s beláthatatlan a hóförgeteg.
Világunk álma mély,
és dermedő
minden tavaszra váró gondolat,
de hinni kell,
mert egyszer minden bánat végetér.
Legyen bár hóözön,
jég, fagy, lavina, köd:
a Nap előbb-utóbb kisüt,
és az ágak között
bimbózik a remény.

 

Január, csupa hó, csupa hó az est.
A sötét szoba hallgat,
a gyermek félni kezd.

Mi suttog a nád közt? Február.
A vattahajú bácsi
folyton templomba jár.

Bánatos esők, március.
Mit ér az új virág , ha
a szív mégis borús?

Szél-lenge nyírfák, április.
Mosolyog a fiúcska,
még ha pityereg is.

Május, rigófütty, orgona nyit.
"Örökké!" - gyúl az alkony
és két árny esküszik.

Erdős június, fullatag.
A csillagos éjszaka nagy célt
mutat a férfinak.

Júliusban kalász, pipacs.

Cinkék járnak szívem ablakára,

a madárkákat régen etetem.

De most már néha gondolkodni kezdek:

meddig tart vajon az élelem?

 

Meddig tart kint a tél, bent a meleg,

szívem mikor fog elsötétülni,

s vágyaim utolsó,  szép madara

mikor fog búsan elröpülni?...

Életünk hulló karácsonyfáján
halkan repesnek a lángok.
Fölöttünk és bennünk hömpölyög
a hidegáramú csönd.

Tudom, hogy közeleg már a jó ember fia,
aki nem tőlem és nem tőled kap életet.
Néhány pásztornak, akik sohasem öltek
nyulat, nem hordoznak emberölő
szerszámot, megjelenik az angyal és
megjelenik a csillag és tele lesz dallal
a decemberi hegyoldal. Csak ránézünk a kisdedre
és tudni fogjuk, hogy Ő az.
Eljönnek az acéltrösztök fejedelmei,
a petroleumbányák frakkos császárai
s könnyel a szemükben letérdelnek elé.
Mert Ő lesz, akinek legtisztább kék a szeme,
legerősebb lészen a karja és szelid arcáról ragyog
az örök épitők acélos vidámsága.

Várlak reggel.
Várlak délután.
Este
fehér zivatar rázza az ősfenyőket.

Színeváltozása után tanítványai megkérdezték Jézust: „Miért mondják az írástudók, hogy előbb Illésnek kell eljönnie?” Ő így felelt: „Illés eljön ugyan, és helyreállít mindent, én azonban azt mondom nektek, hogy Illés már eljött, de nem ismerték fel, és kényük-kedvük szerint bántak vele. Így szenved majd az Emberfia is tőlük.” Ekkor értették meg a tanítványok, hogy Keresztelő Jánosról beszélt nekik.

Elmélkedés

Isten nem csak jeleket mutat számunkra, hanem embereket is küld, hogy visszatérítsen minket a helyes útra.

Karácsony éjjelén
zúgnak a harangok,
az égre repülnek
áldást kérő hangok,
Magyarok Istene,
segítsd meg népedet,
hallgasd meg, hallgasd meg
a zokogó éneket.
Tekints reánk újra,
talpra kéne állni,
régi, ősi múltunk,
meg kéne találni.
Azt mondja az írás,
hogy értünk születtél,
mikor miközöttünk
földi ember lettél.
Nem kérünk mi sokat,
csak egy kicsi áldást,
minden emberszívben
békét, megbocsátást.
Add, hogy az életünk
békében haladjon,
s áldott magyar hazánk,
ősi magyar földünk
magyarnak maradjon!.

Karácsonykor, imára kulcsolom mindkét kezemet,
s magamhoz szorítom gyermekeimet,
mert fáradt szívem egyre jobban érzi,
fogyóban az erő mely lépteiket védi.

Átölelem őket, mint ki hosszú útra indul,
mint kinek rejtett könnye lélek-mélyre csordul,
hisz ha láthatóak lennének fényes cseppjei,
elárulnám gyöngeségem mely erőmet veszi.

Óvón féltő ölelésem áldott melegsége,
úgy olvad majd beléjük mint a nyári napok fénye,
mely forróságot áraszt akkor is, ha már
hervadt virág kókad sírom árnyékán.

Ki az, ki mindennap megköszöni léted,
ki két szemedben látja a világmindenséget.
Aki egyetlen bántásodért ölni volna képes,
s aki önnön életét is feláldozna érted.

Mondd, ki az, kinek éjei, s nappalai éke,
csengő-bongó hangodnak édes-bús meséje,
mit megértéssel hallgat, szeretettel vigyáz,
hisz kincsnek veszi minden Istenáldott szavát.

Ki az ki sors utadon sosem hagy majd cserbe,
kinek ott szárnyal melletted gondolata, lelke,
kinek egyszerű kívánsága csupán annyi csak,
hogy tőle kapott életedet soha fel ne add.

 

 

 

Erre a jóságos püspökre emlékezünk minden december 6-án, amikor is az ablakba állítjuk fényesre pucolt cipőinket, hogy másnap reggel ajándékokkal telve találjuk.

Szent Miklós története legendaként ismert a világon.

Valóságos történelmi személyiség volt, aki Törökországban élt. Krisztus után született 245-ben, Patara városában egy gazdag család gyerekeként. Már kisgyerek korában árva maradt, szüleit egy járvány vitte el. Szüleitől örökölt vagyonával, nagybátyjához - aki érsek volt - Patara város kolostorába költözött.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kedves Atyánk! Most mindnyájan azokért imádkozunk, akik emberileg magányosak lesznek karácsony szentestéjén, és ha valamikor fájdalmas a magány, akkor ezen az estén kétszeresen vagy tízszeresen is az. Érettük imádkozunk, hogy ha magányosak is, ne legyenek egyedül, akkor se, ha csak egy szál gyertya lobog elõttük. Az az egy szál gyertya jelentsen Téged, világ Világossága, Aki fénynek, vigasztalásnak, békességnek és erõnek jöttél közénk. Most azokért imádkozunk, akiknek kétszeresen fáj a karácsony, mert valahol szétszóródva a világban még egy fenyõgallyat sem találnak, mert talán ott nincs is, talán csak egy borókaág, talán valami trópusi növénynek leszakított levele, de õk arra gondolnak, hogy itthon karácsony van.

 Nő a dér, álom jár,
Hó kering az ág közt.
Karácsony ünnepe
Lépeget a fák közt.

Én is, ládd, én is, ládd,
Hóban lépegetnék,
Ha a jeges táj fölött
Karácsony lehetnék.

Hó fölött, ég alatt
Nagy könyvből dalolnék
Fehér ingben, mezítláb
Ha karácsony volnék. 

Suttog a fenyves, zöld erdő,
Télapó is már eljő.
Csendül a fürge száncsengő,
Véget ér az esztendő.

Tél szele hóval, faggyal jő,
Elkel most a nagykendő.
Libben a tarka nagykendő,
Húzza-rázza hűs szellő.

Suttog a fenyves, zöld erdő,  
Rászitál a hófelhő.
Végire jár az esztendő,
Cseng a fürge száncsengő.  

Szeretni ezt az életet...

Szeretni ezt az életet,
az egyetlent a végest,
Szeretni még ha bánt is,
ha mostohánk is néhanap,
de kék az ég, és süt a nap,
van benne boldogság is.Csak élni, élni emberek!
Időnk oly gyorsan el pereg,
egy perc csupán az élet...
de ez a perc lehet csodás teremtő munka,
alkotás amely megőriz téged!"

Várnai Zseni

 Fehér hópihék

Szívemben már fehér hópihécskék szállnak,
erejét vették a melengető nyárnak,
amely itt parázslott benn hosszú ideig,
míg a szív rá nem jött, hogy zord tél érkezik.

Van az úgy néha, hogy télbe fagy a nyár,
s messzi délre száll a tavasz kismadár,
melynek vidáman csengő dalos csacsogása
napfényes nyaraim annyiszor vigyázta.

Én a tél hidegét mindig nagyon fájom,
mert hangosabban hallik belső zokogásom,
az a rejtett zokogás mely fehér hópihék
zúzmarás jégkristályát könnyezi majd szét.

Talán az a kései nyár (vagy korai ősz?), meg nem mondanám! Leginkább talán a levelek közt átszüremlett napsugár volt az, ami mosolyra húzta arcom redőit aznap délelőtt, mikor először jöttél szembe velem az autók között s mosolyod rám csókoltad. Mert azt már csak azért se vallanám be, hogy Te magad voltál, aki elvarázsolt, kinek ragyogása térdre kényszeríthette a Napot! És ahogy jöttél… mint egy angyal, mint egy tündér, amilyet az ember csupán ártatlan gyermekkorában, álmában láthatott… Ó, hányszor vártam e pillanatot!

A napok rohannak, futnak,céltalan bolyongunk a szürkeségben.Mindenki siet valahová.Nincs idő, nem állunk meg egy percre sem.Hiányzik valami az életünkből.Nem látjuk a tarka virágok színét,nem érezzük a napfény melegét.Hiányzik egy ölelés, egy jó szó,elmúlt nyarak igézete,ringó kalászos, erdők illata.Hiányzik az életből valami...Egy csoda, egy varázs, egy csillaggyúlás.Egész életünkben szakadatlanul,fuldoklásig küzdünk, harcolunk.Vágyódunk a tökéletességre,és csak reménykedünk hiába.