Tizennégy esztendős volt Andersen, amikor azzal a váratlan és meghökkentő kéréssel kezdte zaklatni az édesanyját, hogy engedje el szerencsét próbálni a fővárosba, Koppenhágába.

Édesanyja munkában nyűtt, megviselt özvegyasszony volt, fia határozott és képtelennek látszó kijelentésére először csak ámult, riadozott.

Éppen most akarta fiát korai kenyeret biztosító pályára adni: inasnak egy odensei szabómesterhez. De a fiú nem tágított, sírt, könyörgött.

– Mihez akarsz ott fogni? – kérdezte tőle aggódva.

– Híres akarok lenni! – felelte a fia, és elmondta mindazt, amit a neves emberekről olvasott. – Először sok utálatos dolgot kénytelen végigszenvedni az ember, aztán egyszer csak híres lesz!

A szomszédok is azt tanácsolták az anyának, ne engedje a gyermeket tizennégy esztendős fejjel a nagyvilágba; Koppenhága igen messze van, roppant nagy város, a fiú egyetlen embert sem ismer, elkallódik az emberrengetegben. Végül édesanyja felhívott a szegényházból egy jövendőmondó asszonyt, hogy jósolja meg kártyából és kávéaljból fia sorsát.

– Nagy ember lesz a fia – mondta az öregasszony. – Egész Odensét kivilágítják egyszer a tiszteletére!

Erre az anyja sírva ugyan, de mégis csak belenyugodott, hogy tizennégy esztendős fia egymaga nekivágjon a világnak. Titkon reménykedett, hogy amikor Nyborgnál meglátja a vad, viharzó tengert, megijed és visszatér…

A fiú a kisváros legismertebb polgárához, egy öreg nyomdászhoz kopogtatott be, akiről úgy tudta, hogy ismeri a koppenhágai neves színészeket. Az öreg nyomdász ekkor látta először a fiút, őszinte barátsággal fogadta, de arra akarta rábírni, hogy kézművesmesterséget tanuljon.

– Az volna a legnagyobb bűn! – csattant fel Hans Christian. A nyomdászt meghökkentette a hang is, a határozottság is, s bevallotta, hogy személyesen ugyan nem ismeri azt, akihez ajánló sorokat kért, de azért megírja a levelet.

Édesanyja batyuba kötötte a kevéske ruhát, s az egyik postakocsissal megegyezett, hogy potyautasként, három tallér borravalóért elviszi a fiát a fővárosba. Az indulás délutánján ragyogott a nap, fény és boldog melegség öntötte el Andersen gyermekien könnyű és vidám lelkét is. Zsebében összekuporgatott pénzével, összesen tizenhárom dán tallérral s a nyomdász kétes értékű ajánlólevelével, kezében a batyuval – várta, hogy a postakocsis a kürtjébe fújjon.

Édesanyja elszomorodva állt, nagyanyja pedig némán sírt. Aztán a postakocsis a kürtjébe fújt, s Hans Christian elindult az ismeretlen világba, vágyai, álmai felé…

1819. szeptember 6-án, egy hétfői reggelen pillantotta meg Koppenhágát. Leszállt a postakocsiról, s a külvárosi hosszú fasoron át ért be a fővárosba.

Odensébe csak évek múlva látogatott haza, mikor már híres ember volt.

Ki volt ez a gyermek? Milyen élmények gyűltek össze benne? Milyen öntudat, milyen hivatásérzet feszítette, hogy tizennégy éves korában erre a mesébe illő elhatározásra szánta rá magát?

1805-ben született Dánia egy kisvárosában, Odensében.

Már a gyermek Andersenen látszott, hogy valami rendkívüli, nem mindennapi formálódik benne. Inkább magános volt, mint pajtáskodó, inkább mélázó, mint harsány kedvű. A tájban, a természetben a csendet szerette, a színeket, a hangulatot. Otthoni játékai is mások voltak, mint a megszokott gyermeki játékok: öntudatlanul is az irodalmi, a művészi jellegű szórakozások vonzották. Mindenben a szépet, a megragadót, az izgalomfakasztót kereste.

Szülővárosa, Odense egy szigeten terül el. Gyönyörű bükkerdőivel, zöldellő gabona- és lóhereföldjeivel, pompázó virágaival egy óriási, gondozott kert benyomását keltette. Andersen magába szívta szülőföldje tájának minden illatát, színét. Elég elolvasnunk meséit, történeteit, hogy meggyőződjünk róla: felejthetetlen élményt adott az írónak az odensei táj.

Ekkor élte át az Odense környéki erdőkhöz és vizekhez tapadó mondák izgalmait, az öregasszonyok ajkáról hallott babonák sejtelmességét, ekkor találkozott a népi szokások színességével, a céhekbe tömörült munkások tarkabarka ünnepségeivel, a napóleoni háborúk idején Dániában tartózkodó francia és spanyol katonák látványával.

De egész életét befolyásoló, sorsát, életútját igazán meghatározó hatásokat, ösztönzéseket a szülői házban kapott.

A családi ház bizony szegényes otthon benyomását keltette, de a szülők szeretete boldoggá varázsolta a kisfiú első éveit.

Édesapja cipész volt, ő oltotta bele a mindig többre, nemesebbre törekvés vágyát. Lecsúszott embernek érezte magát, s gyakran méltatlankodott, hogy nem az őt megillető körülmények között él. „Emlékszem – írja apjáról Andersen –, egyszer könnyeket láttam a szemében, amikor a latin iskola egyik diákja – új cipőt rendelt nálunk – beszélgetés közben előszedte a könyveit, és elmondta, mit tanultak. »Ezen az úton szerettem volna én is haladni« – sóhajtotta apám. Aztán szenvedélyesen megcsókolt, és egész este igen csöndes volt.” A felfelé emelkedés vágya késztette az apát arra is, hogy 1813-ban, amikor Dánia Napóleon szövetségeseként csapatokat küldött Németországba, önként jelentkezzék katonának. Titkon abban reménykedett, hogy kitünteti magát, tiszti rangot szerez, s ezzel régi álma valóra válhat. De nem ez történt: a hadműveletekben részt sem tudott venni, egészségét annyira megviselték a katonaélettel járó megerőltetések, hogy betegen, megtörten tért haza, s két esztendő múlva meghalt.

Andersen nemcsak a szívós, tántoríthatatlan küzdés inspiráló erejét kapta apjától, hanem az irodalom és a színház szeretetét is.

Vasárnaponként Andersen apja vígjátékokból és Az Ezeregyéjszaka meséiből olvasott fel, vagy színházat fabrikált különböző díszletekkel. Halála után a fiú egyedül üldögélt otthon kis színházával – anyja mosni járt –, varrta a babákat, figurákat készített, és színdarabokat olvasott. Később a szomszéd családnál könyvtárra is akadt. Itt ismerkedett meg Shakespeare műveivel. Bábszínházában rögtön Shakespeare-t játszott, szinte beleélte magát az angol drámaíró világába: látta Hamlet apjának szellemét, Learrel együtt élt a pusztában. Sőt maga is drámát írt, tragédiát, amelyben persze mindenki meghalt. „Darabomat mindenkinek meg kellett hallgatnia; áhítatos gyönyörűség volt számomra, ha felolvashattam, és sohasem jutott eszembe, hogy másokban talán nem kelt ugyanilyen érzelmeket a meghallgatása” – emlékezik vissza élete derekán első írói kísérletére enyhe, mosolygós öniróniával.

Nemsokára megismerkedett az igazi színházzal is. Első színházi élménye után gyermekkora világát teljesen a színház töltötte ki. ,,A színház hamarosan legkedvesebb helyem lett – gondol vissza erre az időre Andersen –, de mivel nagyon ritkán látogathattam, barátságot kötöttem a színlaposztóval, s ő minden előadás előtt kezembe nyomott egy színlapot. Azzal behúzódtam egy sarokba, s a darab szereplőinek nevéből megpróbáltam kitalálni a komédiát.” Ekkor ébredezett benne egyre nyugtalanítóbban a vágy: híres ember lesz, éppen úgy, mint Shakespeare, aki eleinte csak a lovakat őrizhette a színház előtt, s azután mégis a világ legnagyobb, legünnepeltebb drámaírója lett.

Édesanyja nem tudott beleszólni fia álmokat kergető tervezésébe; őt a gondok nyomták, mosással kereste a mindennapi kenyeret. Fia jövőjéről szőtt gondolatait a nehéz élet lehetőségeihez igazította: fiát először egy szövőgyárba adta, majd szabónak szánta.

A gyermek azonban makacsul ragaszkodott álmaihoz. Érezte, tudta, hogy ő híres ember lesz.

Ha Andersen életére gondolok, mindig A rút kiskacsa meséje jut eszembe.

Micsoda sorsa volt szegény kiskacsának!

Mert képzeljük csak el a tizennégy esztendős fiú életét a fővárosban! Maga sem tudta, mi is akar lenni: énekes, balett-táncos, színész, színházi rendező? Egyhez ragaszkodott mindenáron: híres ember akar lenni. S ezért mennyi megaláztatáson kellett keresztülmennie! Éhesen, kopott ruhában sorra bekopogtatott híres színészek, táncosok, írók ajtaján, ismeretlenül bekéredzkedett előkelő szalonokba. Énekelt, táncolt, szavalt soha nem látott emberek előtt, akik legtöbb esetben valamiféle mosolyogtató csodabogárnak vagy sajnálatos őrültnek nézték. Hányszor találkozott össze ezekben az úri házakban vele egykorú fiúkkal és lányokkal, akik bámész szemmel csodálták, vagy ujjal mutattak rá, és kinevették. De Hans Christiant semmi sem rettentette vissza.

Konok szívóssággal kereste a pártfogót, azt, aki egyszer csak meglátja benne az értéket. Haza nem mehetett, Odensébe nem térhetett vissza. Szülővárosában nem bírta volna elviselni a kárörvendő, megszégyenítő, kudarcát idéző, lenéző mosolyt. Tovább kopogtatott a koppenhágai ajtókon. S amikor már úgy látszott, hogy sikerül pártfogóra találnia, akkor is kudarc érte. Felfigyeltek a hangjára, énekest akartak nevelni belőle, s néhány hónap múlva hirtelen elvesztette gyermekkori szép hangját. Aztán a színházat ostromolta, színészi képességeit bizonygatta, de csak egy-két jelentéktelen statisztaszerepet kapott. Majd drámaírással kísérletezett, az első visszautasítások ekkor sem vették el a kedvét. Végül 1822-ben – tizenhét éves korában! – az egyik színművére azt mondták, hogy – bár nem adható elő – szerzője tehetséges, és megérdemli a támogatást.

Ekkor egy nagy tekintélyű és befolyású támogatója révén ösztöndíjhoz jutott, gimnáziumi és egyetemi tanulmányokba kezdett, angol, olasz, francia, dán írók műveibe mélyedt. Közben az alkotás vágya nem hagyta nyugton. 1829-ben fantasztikus-humoros útleírást készített Koppenhága környékéről. A kiadó visszautasította, de Andersen megjelentette saját költségén, ötszáz példányban. A könyvnek olyan nagy sikere lett, hogy most már a kiadó maga jelentkezett, hogy megvásárolja a második kiadás jogát. Ez aztán Andersent annyira felvillanyozta, hogy daljáték írására vállalkozott, s ezzel megérte első színházi premierjét is. Most már szakadatlanul írt: verseskötettel, regényekkel, színművekkel jelentkezett.

1835-ben jelentek meg első meséi. Voltak bírálói, „jóakarói”, akik le akarták beszélni a mesék, történetek írásáról azzal, hogy ne ilyen apróságokra fecsérelje idejét és képességeit. Andersen azonban nem hallgatott rájuk, élete végéig majd minden karácsonyra megjelentetett egy-egy mesefüzetet Mesék, majd Mesék és történetek címmel. Később vált nyilvánvalóvá, hogy ebben a műfajban alkotott maradandót, világhírűt. Verseit, színműveit, regényeit ma már hazájában sem olvassák, de meséi, történetei halhatatlanná váltak.

Andersen, amikor már meséivel az írói hírnév csúcsára jutott, Életem meséje című önéletrajzában így vallott életéről: „Szép mese az én életem, gazdag és boldog mese. Ha ifjúkoromban, amikor szegényen és egyszál-magam nekivágtam a világnak, egy mindenható tündérrel találkozom, s az így szólít meg: »Válassz utat és célt, képességeidnek és értelmednek megfelelőt, s ahogy ezt az evilági bölcsesség megkívánja, én őrizlek és vezetlek azon az úton« – ha így szólt volna hozzám az a tündér, akkor sem élhettem volna boldogabban, okosabban és jobban…”

Láttuk, hogy élete fordulatai valóban mesébe illőek voltak, de a boldogságot nem könnyen kapta: mesébe illő nehézségek, akadályok legyőzésével érte el.

Sokat kellett szenvednie, amíg a hattyúk fejet hajtottak előtte…

Amikor már elismert író lett, s anyagi lehetőségei megengedték, szinte állandóan úton volt. Bejárta Németországot, Franciaországot, Svájcot, Olaszországot, végigjárta a Balkánt, a Duna mentét, Angliát, Hollandiát, Svédországot, Norvégiát, Portugáliát, Spanyolországot, Észak-Afrikát. „Vándormadár-természete” elhozta hazánkba is. Útinaplójában gyönyörű sorokat írt a budai hegyekről, kellemes élményeket szerzett akkori színházunkban, hangversenytermünkben, megcsodálta a Nemzeti Kaszinó könyvtárát, gazdag folyóiratanyagát, felkereste Gül Baba sírját.

Meséiben nemcsak csodálatos lények, hihetetlen történetek, a régi mesék jól ismert alakjai találhatók. Legtöbb történetének, meséjének színtere a környező világ, amelyben élt. „Ó, mi mindent meséltek már nekem ezek a rózsák, de még a csigák is!” – sóhajtott fel öreg korában kertjében sétálva. Valóban, mesét mondott neki a tavaszi illat, a leszakított virág, a lehulló vízcsepp, a tölgy és a fenyő, a rongy és a foltozótű, a pillangó és a bogáncs, a szél és a hóember, a malom és a régi ház.

Közben meséi is elindultak világhódító útjukra. 1875-ben, halála évében az Egy anya története már tizenöt különböző nyelven jelent meg. 1858-ban Andersen meséi címmel Magyarországon is kiadták tizenhat meséjét. Első magyar fordítója Szendrey Júlia, Petőfi Sándor özvegye volt.

Andersen a legszebb ajándékot – úgy hiszem – 1867 decemberében kapta. Több mint harminc esztendeje nem járt már szülővárosában, Odensében. Akit fel kellett volna keresnie, már nem élt: édesanyját 1832-ben eltemették. 1867 telén látogatott újra haza. Szülővárosa hívta világhírű fiát, hogy díszpolgárrá válasszák. S ekkor teljesedett be az is, amit valaha egy öregasszony megjósolt: kivilágították tiszteletére a várost.