A kicsik logikája egészen lenyűgöző tud lenni. Misi most rámutat, hogy korántsem az az egyetlen lehetséges nézőpont, ahonnan a felnőttek nézik.

Nemrég egy nagy bevásárlóközpontban jártunk, talán éppen abban, amiben Misi egyszer régebben elkeveredett. Volt ott egy jó kis játszórész, ahol megálltunk kicsit játszani. Mikor aztán indulni kellett tovább, Misi villámgyorsan fölvette a cipőjét, Jancsit viszont küzdelmesebb volt rábírni, hogy elszakadjon a játékoktól. Misi már toporgott, mehetnékje volt.
– Ti el fogtok veszni, mert én indulok! – mondta.
Sok minden lenyűgöz a gyerekekben, de a legérdekesebb, amivel nem tudok betelni, az, hogy milyen más nézőpontból tekintenek a világra. Lencsi, Misi unokatestvére például odajött hozzám egyszer ugrándozva, mikor együtt voltunk velük a játszótéren.
– A Misinek adtam egy puszit! – újságolta lelkesen.
– És örült neki? – kérdeztem.
– Örült! – mondta Lencsi. – Csak letörölte.

Örült-e Misi a puszinak vagy nem? Nézőpont kérdése. Misivel is sok helyzetet ítélünk meg máshogy. Nem látunk mindent annyira ellentétes nézőpontból, mint hogy ki fog elveszni, ha Misi elindul egyedül a bevásárlóközpontban, ő-e vagy mi, de például megfigyeltem, hogy vannak helyzetek, amiket én már megoldottnak tekintek, de Misi még nem. Számára más jelenti a megnyugtató végkifejletet. Egyszer bújócskáztunk, én voltam a hunyó. Misi elbújt egy matrac alá, de a lába kilógott. Egy ideig tapintatosan kerestem (hova bújt ez a Misi, csak nem a szekrénybe?), aztán odamentem a matrachoz.

– Megvagy – csikiztem meg a lábát.
– De a fejemet is meg kell találni! – reklamált Misi.
Nemcsak Misi, de már Jancsi is a maga kétéves fejével rendelkezik önálló világképpel, nézőponttal, amiből megpróbálja értelmezni a dolgokat. A múltkor egy olyan kártyajátékot játszottuk, amiben a dzsolik fontos szerephez jutnak (ha dzsolit csapunk fel, bohóckodni kell). Jancsi alaposan szemügyre vette a bohócruhás alakot a fura, bebújós bohóccipőjében, rámutatott, és azt mondta: – Zokniba kiment. (Jancsi szokott zokniban kiszaladgálni a kertbe.)
Persze a gyerekek nézőpontja ténylegesen, effektíve más, mint a mienk. Valamelyik hétvégén elmentünk üdülni egy üdülőhelyre, és Misire egy olyan helyen jött rá a szükség, ami rendkívül gyerekbarát volt. Annyira gyerekbarát volt, hogy volt külön gyerekvécé is. Misi ráült, és látható örömmel, szinte ujjongva kiáltott fel: – Leér a lábam!

Bevallom, soha nem gondoltam még bele, hogy Misinek nem ér le a lába a vécéről. Milyen más lehet úgy ülni a vécén, hogy az ember lába nem ér le róla! Mintha egy bárszéken kéne kakilni. Nekem személy szerint egy magasabb bárszéken már tériszonyom van, úgyhogy hirtelen jobban megértettem a gyerekeim nézőpontját ebben a főleg felnőttekre méretezett világban. A mi felnőtt dolgaink, mint például a munka, ebből a nézőpontból egészen máshogy festenek. Egyik nap a feleségem a gyerekekkel vásárba készült. Misi megtudta tőle, hogy én azért nem tartok velük, mert dolgoznom kell. Nyílt a szobám ajtaja, Misi dugta be rajta a fejét. – Majd máskor vigyázol, hogy ne kelljen dolgoznod? – kérdezte.