Azt mondják, hogy egy nő akkor is élhet teljes életet, ha nem szült gyermeket. Sőt. Még tovább megyünk: boldog életet élhet. Hogy ez valóban így van-e, Müller Péter árulja el.

Azt kérded, hogyan alakul ki egy életszerep? Nagy rejtély. Szerintem minden szerep eleve benne rejlik a lelkünkben. Hozzuk magunkkal, de ezekből csak keveset tudunk megélni egyetlen élet során. A többi ott marad a mélyben. Majd egy másik inkarnációban talán…

Nem minden nő született anyának és szül gyereket. Lehet, hogy emiatt az emberek sajnálják, s mivel ő is a társadalmi konvenciók szerint gondolkodik, úgy érzi, hogy az élete beteljesületlen maradt – de mégsem az!
Jelenleg nem ez a sorsa! Sok életünk van – és nincs minden életben minden benne. Csodálatos sorsot élnek asszonyok, akiknek nincs gyermekük. Vagy szültek talán, mégsem ez volt a legfontosabb sorsszerepük a világban. Volt más is, fontosabb is – például a hivatásuk. Ismertem ilyeneket.

Az életszerep – az archetípus – hamar felbukkan a lélekből, és igen korán kidugja a fejét, mint egy kis hóvirág. Visszanéztem a mamák múltjában, és láttam, hogy ők már pici lány korukban is főleg babáztak. Mamást játszottak. Pólyáztak, öltöztettek, etettek. Nem fociztak, dulakodtak, hangoskodtak, inkább gondoskodó, “anyáskodó” szerepet játszottak a kis társaikkal.
Így mutatja meg arcát Démétér istennő – egy kislány két-három éves korában. Már az oviban is “kismama.” Az én kis unokám például nem erre készül. Látom rajta. Neki az Aphrodité-Vénusz istennő főszerepet kell majd eljátszania, ha felnő. (Érdekes, hogy születése pillanatában a Vénusz szoros együttállásban van a Napjával!) Ő hercegnőnek öltözik. Nyakláncai vannak, gyűrűje. A körmeit festegeti. Magában táncol, énekel, mesél. Volt alvó babája, de nem játszott vele, csakis a Barbie-val. Fésülgeti a szőke nőcit. Még csak két és fél éves, de érzem, mint férfi, hogy máris egy kis nő van mellettem.
Okos szemeivel tud varázsolni. Tud szeretetet ajándékozni – és tudja, hogyan kell közönyt tettetni, hogy a másik szívét megcsavarja. (Bejön, mint egy kis ajándék. Nem köszön. “Nem is köszönsz? Nem is öleled meg a papát?” – kérdezem. Nem!!! – válaszolja.) Hagyja, hogy szenvedjek. Úgy tesz, mintha észre sem venne. Mintha nem szeretne. Majd hirtelen – nem, amikor én, hanem amikor ő akarja! -, váratlanul átölel. Vagy csak rám mosolyog. Itt van! Tessék!  “Megajándékoz” a mosolyával. Tudja a csibész, mikor kell szeretetet adni, és mikor nem! Még csak egy kis mininő, de már tud bánni a vénuszi varázshatalmával.
Ez a hatalom nemcsak férfiakkal, a nőkkel is működik. Az anyját is le tudja venni a lábáról. (A magyar “báj” és “bűbáj” rokonfogalmak, ne feledd.)

Hároméves kor után ezek a felvillant archetípusok elhomályosulnak. Helyet adnak más életszerepeknek, és csak jóval később bukkannak fel újra, és válnak egy női sors meghatározó főszerepeivé.
Minden szerepnek van egy érési ideje. Beérik, sőt, túlérik – és eljön a pillanat, amikor meg kell válni tőle. Le kell vetni magunkról, mint egy kinőtt ruhát. Tudatosan, akár erővel is. Túl kell lépni rajta. Le kell vedleni, mint egy kígyónak a bőrét.

Az anyaszerepről beszéltünk már. Ez talán a legszebb női főszerep. Nagy tragédia, ha valakire rászorul, és nem tud kibújni belőle. Ekkor lesz egy anyából mártír, vigasztalhatatlan, szomorú, depressziós nő. “Elhagyott fészek szindrómának” nevezik, amikor a gyerekek elkezdik élni a saját életüket, és az anya magára marad. Nincs miért élnie tovább. Nincs kiért áldozatot hoznia (amit oly szívesen hozott!). Senki nem ad neki többé örömet. Úgy érzi, hiába élt. Becsapta az Isten. A vérét, testét, tejét, húsát, életét áldozta másokért – és most hol vannak?
Ott maradt, egyedül. Másokért élt – és ez megszűnt. Terhessé válik a ragaszkodása. Nem az a baja, hogy nem szeretik – lehet, hogy szeretik -, hanem hogy nem kell már többé. Magának pedig nem tud élni. Nem tanulta meg! Ebben a szerepben nem is lehet. Az anyaszerep csakis a másokért való élet örömét ismeri.

Az újfajta örömökhöz pedig más szerepet kellene élnie – az anya történetét jól-rosszul, de eljátszotta már. Nincs benne több. Vége. Ez a vég nem akkor érkezik el, amikor a gyermekei elköltöznek hazulról – jóval korábban. Normális esetben (ami manapság a legnagyobb ritkaság, mert ostobán élünk!) már a kamaszkor végén meg kell, hogy szűnjön a gyermeki ragaszkodás.
A kamaszkor forró tégelyéből kikerült felnőtt emberen már nincs mit nevelni tovább. Olyan lett, amilyen. Innen kezdve már csakis az élet nevelheti tovább. Minél előbb kiröppen, annál jobb, mindenkinek. Ha mégis ott marad a szülei nyakán, az nem egészséges helyzet.

Most talán azt gondolod: az anya következő sorsszerepe a nagyanya lesz. Lényegében ugyanazt éli, öregen. Tévedés. A nagyanya nem az anyasors folytatása. Új sorsszerep. A Nagy Anya – a Matriárcha – már nem a gondoskodó mutter történetét éli tovább. (Még akkor sem, ha ezt, a mai beteg világban, mégis muszáj megtenni, szegénynek.)
A Nagy Anya nemcsak a családnak, hanem szélesebb környezetének is bölcse. Nem anya már. Nem is nő – több annál! Romos testben királynő. Régi magas kultúrák ezt látták benne.
A Nagyanya közelebb van már az éghez, mint a földhöz. Közelebb az Istenhez, mint a rokonaihoz. Közelebb, mint a gyerekeihez. Bölcs szeretettel néz rájuk. Örül, ha jönnek, s nem vérzik a szíve, ha mennek. Lelke félig kívül van már a játékon. Kicsit már fentről néz. Ezért látsz a templomokban sok öregasszonyt. Ott érzik jól magukat.

A Nagyanya a család – és régi időkben a törzs – fölött él. Normális világokban különös megbecsülés övezte. Őt szolgálta mindenki, az összes gyereke és unokája – és nem számítottak a szolgálatára. Kivéve egyet. Hogy a család számára a magasabb világokkal való kapcsolatot megteremtse. Ma ez nincs így, tudom. Elég baj.

Egy-egy mondat néha többet ér, mint száz könyv.