Apjuk- szólítá meg Réthi Márton tanító urat az ő kedves élete párja -, mondanék én valamit, csak azt ne mondja felőlem, hogy nagyralátó vagyok.

- Na hát! - viszonzá a tanító úr -, ha annyira beszélhetnéked van, csak ki vele, ugy is kifurná az oldalamat.

- Holnapután karácsony szombatja lesz - kezdé az asszony.

A tanító úr jóizüt nevetett. - De jó, hogy eltaláltad, hallod, asszony, ezt a te nagy bölcsességedet megirom a komáromi kalendárium csinálónak. Aztán még jobban nevetett.

- Hallgasson hát a végére - mondá neje durczásan -, hát hiszen nem csak azt akartam én mondani, mást akarok én abból kihozni...

- Azt, ugy-e - nevetett Márton úr -, hogy utána következő másnap meg karácsony ünnepe lesz. Lásd, asszony, ezt meg én találtam ki. Milyen bölcsek is vagyunk mi igy kettecskén, de kár, hogy a puskaport már feltalálták előttünk!

- Ugyan ne peregjen már a nyelved - pattant fel az asszony -, hagyj már egyszer kibeszélni...ne is szakits félbe.

Karácsony szombatjára karácsonyfát állítok föl az én kis bogaraimnak, már meg is rendeltem a fenyőt, aranyos diót, czukros süteményt...

De már erre meg nem állhatta a tanító úr, hogy közbe ne vágjon.

- Nem szeretem az ilyen módizást - mondá komolyan , uraknak való az, nem ilyen szegény tanítónak, ki négyszáz forintocskából hetedmagával éldegél. Beérhetjük mi azzal is, ha az iskolás gyermekek beköszöntenek hozzánk s eléneklik a betlehemi dalt, sütsz egy kis kalácsot, jól lakunk...de az a karácsonyfa csak uraknak való.

- Ne félj, nem kerítettem én azt sokba - mentegette magát a feleség -, a fenyőt az uraság kertésze ingyen adta, dióm volt, a czukros süteményeket a kisasszony küldte, téged csak arra kérnélek, hogy Miskának egy kis képes könyvet, Jancsinak egy falovat, Piroskának egy bábut...

- Ugyan hagyd el már - intett kezével Réthi uram -, nagyon szeretem a gyermekeimet, de ösmerem anyagi állásomat is, alig van öt-hat forintom: ilyesmire nem telik. Majd ha megnyerjük a nagy lutrit, de addig szó se legyen képes könyvről, falóról, meg bábukról. Punktum. Értetted, asszony?

Az asszony szemeiből kicsorduló könnyek szó nélkül is tudatták Mártonnal, hogy megértette kegyetlen határozatát. A könnyek egy kissé meglágyították a tanító kemény szivét s vigasztalni igyekezett nejét.

- Azért ne sirdogálj, anyjukom, ki-ki addig takaródzik, a meddig a takarója ér. Érjék be a czukrossal, aranyos dióval, majd ha jut másra is, kipótoljuk máskor.

A dolog annyiban maradt: de ez nem késleltette a szombat közelségét.

Márton felesége, kit minden iskolás gyermek Erzsi néninek hivott, már kora délután hozzá kezdett a karácsonyfa földiszitéséhez. Aranyos papirt, nemzeti-szin pántlikát, kis viaszgyertyákat lehetett kapni a zsidó boltban is. Előre örült a lelke, a mint elképzelte, minő meglepetést szerez gyermekeinek, kik közül a legidősebb csak most töltötte be a hetedik évet, a legkisebb pedig még csak négykézláb mászkált.

Már beesteledett. A kis gyermekek türelmetlenül zajongtak a másik szobában, várva, hogy a Jézuska mikor hozza már az ajándékokat. Erzsi be akarta férjét várni, hogy ez is tanuja legyen a kicsikék ártatlan örömeinek. El is küldött érte a tisztelendő úrhoz, de azt hozták hirül, hogy ott nincs. Várt még egy ideig, de ha ő türelmetlen volt s minduntalan ki-kiszaladt az utcza-ajtóhoz: a kisgyermekek még türelmetlenebbek voltak.

Már nehezteltek is a Jézuskára, hogy miért jön oly soká: majd sirásra fogták a dolgot: hátha megesik rajtok a szive. Tovább már nem lehetett halasztani. Meggyujtotta a gyertyákat, kinyitotta az ajtót, s a kicsikék ámulva szemlélték a fényözönt, mely az egész szobát elárasztá.

Soha ilyen örömet! Először csak messziről bámulták a csillogó diókat, a ragyogó czukor-süteményeket, majd közelebbről szemlélték, de a világért se mertek volna hozzá nyulni.

E pillanatban lépett be a tanító.

Nagy bundája alatt valamit tartogatott. Neje rögtön észrevette, hozzá lépve kérdezte:

- Hát te hová késtél, talán valami meglepetésben részesitesz bennünket?

- Abban ám - mondá Márton, szétvetve bundáját -, nézd, minő karácsonyi ajándékot hoztam.

S ezzel egy didergő lánykát tett le a földre. Szegényke igazán koldus-rongyokba volt burkolva. Összes batyuja egy zsebkendőbe volt kötve.

- Hát te mit akarsz? - kiáltott rá neje meglepetve -, honnan szedted fel e szegény koldusleánykát?

- Először ültesd a meleg mellé, aztán szegj neki meg egy kalácsot, hadd lakjék jól szegény, lásd, mint didereg, s két napja már, hogy meleg étel nem volt a szájában - utasítá nejét a tanító.

A nő készségesen engedelmeskedett a férjének. Odavezette a didergő lánykát a meleg kályhához, a megszegett kalácsból egy jó nagy darabot adott a kezébe. A kicsiny lányka mohón kapta el, s evett, a mint a száján befért.

- No - fordult férjéhez Erzsi - most már szeretném tudni, mi járatban van itt ez az idegen poronty?

- Azt, kedves párom - mondá a tanító - röviden elmondhatom. Hát tegnap itt hált meg a fogadóban egy vándor komédiás-társulat. A mint a fogadóstól hallottam, ezelőtt pár nappal temették e lányka édes anyját. A fogadósnak nem tudtak fizetni, elszöktek s ezt a lánykát ott hagyták nála zálogba. De neki ez a zálog nem tetszett, mert enni kért. Épen akkor dobta ki a hideg kőre, mikor véletlenül arra vetődtem. Ott nyöszörgött, mint egy eltaposott féreg. Kérdeztem kicsoda, micsoda: németül gagyogott egy pár szót, de én bizony abból egy mukkot sem értettem. De elég volt annyit tudnom, hogy emberi ábrázatot visel, továbbá azt, hogy elhagyott árva. Ekkor jutott eszembe az irásnak eme nevezetes igéje:

" aki egy ilyennek gondját fölveszi az én nevemben, engemet fogad be."

Asszony! ezt Idvezítőnk mondá: továbbá azt is az irásból tudom, hogy

" némelyek nem tudva, angyalokat fogadnak szállásokra."

Elhatároztam, hogy ezt a kis árvát, mint karácsony angyalát, én is befogadom házamhoz: a hol heten megélnek, jut ott a nyolczadiknak is.

- Itt van ni! - sandalított neje az uj vendég felé - saját gyermekeinek nem tud ajándékot venni karácsonyra s egy idegen kenyérpusztítót hoz a házhoz. Még ilyen felfordult világot nem értem.

Jó sok időbe került, mig a szegény Márton kibékithette duzzogó feleségét.

A többi gyermekek is úgy húzódtak a jövevénytől, nemcsak mert rongyos volt, de azért is, mert nem tudott velök beszélni.

Egy szóval, Márton úr karácsonyi meglepetése nem szerzett valami nagy örömöt a kis családnak.

Egy hét mulva azonban a környéken mindenki elösmerőleg nyilatkozott a tanító nemes tettéről, a ki maga is olyan szegény s magának is annyi gyereke van, s midőn Gárday József földesur felesége meghallotta, hogy a fogadott kis árva egy szót sem tud magyarul, rögtön meglátogatta a tanítót s kérte őt, hogy adná át neki a kis német leányt, hogy az az ő kislányával németül társaloghasson: s jutalmul mindjárt egy ötvenessel kinálta meg a szegény tanítót.

Gárday sok jóval volt a tanító családja iránt s kérelmét nem utasíthatták vissza.

A kis német lány pár nap múlva átköltözött az uri kastélyba.

Mikor Emi kisasszony egyik viselt ruhájába felöltöztették, olyan szépen nézett ki, hogy mindenki megkedvelte volna. A kisasszony nagyon megszerette a kis társalgó leánykát. Megtudták tőle, hogy Máriának hivják s hogy Németország Berlin fővárosából való volt az édes anyja.

- Látod - szólt Réthi úr megmutatva nejének az ötvenest -, Krisztus küldötte hozzánk azt az árva kis koldust, hogy megajándékozzon bennünket: ime ajándékából szépen felruházhatom gyermekeimet és te mégis panaszkodtál.

- Márton - kérlelte neje - beösmerem hibámat, engedj meg, most már látom, hogy a jótét által gazdagít Isten.