Elképzeltem egy olyan világot,
melyben nincsenek háborúk,
csak béke terem,
s az emberek legfőbb erénye az áldott türelem,
mert ismerni véli mindenki önmagát,
és ismerni véli a másikat,
ezért, ha mást gondol a másik,
nem okoz köztük konfliktusokat.
Senki nem bánt meg senkit,
tisztelik egymásban az embert,
melyikük lehet boldogabb,
legfeljebb azon vetélkednek.
Mindenki nagyon egészséges
mert szívében harag nem terem,
nem ismerik milyen érzés
a félelem, s a gyötrelem.
Szívesen adnak, amit tudnak,
egymásnak mindig, szüntelen,
nem fogynak ki az adnivalóból,
s idejük egymásra végtelen.
Mindenki nyugodt, s mosolyra fakadt, a robbanó poklot nem ismerik,
könnyen építenek ívelő hidakat,
a jó teljesítményt elismerik.
Örülnek, ha valaki alkot,
egymást ösztönzik szüntelen,
ha dolgoznak: örömteli légkör,
nincs versenyszellem és ádáz küzdelem.
Mindenki annyit kap, mi számára lételem,
nem fázik, és nem éhezik, nem nélkülöz,
a kukákat sem túrja senki sem.
Szeretik egymást és a másikban maguk,
a szerelem köztük állandó jelenlét,
senkinek nem mérgezi se jövője,
se múltja a boldoggá avatott jelenét...
Ebben a nagy-nagy boldogságban
egy borzasztó hibára leltem,
és ez mindent beárnyékol:
hihetetlen, hihetetlen,
hogy az egész szép világot én balga lélek,
csak elképzeltem!
Kapcsolódó hírek:
Lecke
A kert olyan mint a testünk
Ma olvastam, LK 6,37-42