Szomorú vagy, mert elment valakid? Könnyes a szemed,
és ellágyult arccal nézed a gyertya lángját?
Az elmúlás, az átalakulás isteni csodáját éled meg a partvonalról...
Elment... meghalt.... nincs többé... -koppannak a szavak, és fáj minden gondolat..
A szíved egy darabját vitte el, és te mégis úgy érzed, elveszett számodra!
Fájó a gondolat, és néha egy könnycsepp szánt végig az arcodon!
A gyertya lángja megidézi a kevést, azt, aki átment,
aki téged itt hagyott, és fáj, hogy már nem foghatod meg a puha kis kezet,
a szerető, a barát elgyengült kezét, az édesanya, édesapa , testvér ,gyermek téged féltő jobbját...
Mélyen emberi az érzés, őrizd meg az emléküket és
ne szégyelld a legördülő könnycseppet..
Ne kergesd el a szomorúságot. Oktalanul jön, talán öregszel ilyen pillanatokban,
talán megértettél valamit, elbúcsúzol a szomorúság negyedórájában valamitől.
S mégis: a szomorúság megszépíti az életet...
Először is: az örömök, melyek eltűnnek, talán nem is voltak igazi örömök.
Emlékezz csak... Aztán: a szomorúság egy váratlan pillanatban leborítja csodálatos,
ezüstszürke ködével szemed előtt a világot, s minden nemesebb lesz, a tárgyak is,
emlékeid is. A szomorúság nagy erő. Messzebbről látsz mindent,
mintha vándorlás közben csúcsra értél volna. A dolgok sejtelmesebbek,
egyszerűbbek és igazabbak lesznek ebben a nemes ködben és gyöngyszín derengésben.
Egyszerre emberibbnek érzed magad. Mintha zenét hallanál dallam nélkül.
A világ szomorú is. S milyen aljas, milyen triviális,
milyen büfögő és kibírhatatlan lenne egy teljesen elégedett világ,
milyen szomorú lenne a világ szomorúság nélkül!
Aki a szívedben van, nem ment el... -soha nem megy el!
Látod, már szárad a könnycsepp, és már tudod,
hogy az elmúlás nem hozza magával a felejtést.
Kommentáld!