Az ember csak szánt, vet, kapál, arat. Ganét hord, újra szánt, újra vet, újra meg újra. S egyszer csak észreveszi, hogy a hajában szürke szálak vannak, megszélesedett a homloka, szakálla szürke már, s bajusza bozontos. Az ember csak észreveszi, hogy a csikóból csontos, öreg ló lett, a gyermekek szakállt eresztettek és bajuszt. A bölcsőben síró leánykák férjhez mennek, és új bölcsőt ringatnak. Az ember, ha ezeket észreveszi, meglepve megtorpan
és csodálkozik. Istenem, mondja, hát így... hát így vagyunk már. Eltelt az idő. (...)
Igen, hát ez a rend, mondja magában az ember. Ez a rend. Csak kár, olyan rövid volt az egész. Hogy tulajdonképpen semmi sem történt, csak volt néhány szép és nagyszerű élmény, és volt néhány csúnya és gonosz élmény. Volt néhány gazdag, örömtől dagadó perc, és volt néhány megaláztatás, néhány kellemetlen kaland, betegség, bánat, egyebek. És volt járkálás az eke után, volt néhány szép, kellemes mozdulat, mikor a kéz magot lendített a tavaszi föld felé, mikor a tüdő tágultan szívta be a fák virágát, évszakok illatát, mikor a láb mezők puha pázsitjára hágott.
De egyéb tulajdonképpen nem történt semmi. És maholnap ennek is vége van. Ennek a kevésnek, ennek a semminek, ennek az életnek.Azért... egy kicsit szomorú, gondolja az ember, s azzal továbbmegy, mert eszébe jut valami, amit még nem végzett el, s ami fontosabb, mint az elmélkedés.
Kapcsolódó hírek:
Kellemes húsvéti ünnepeket kívánok!
Kárász Izabella BÉKESSÉG NÉKTEK!
Böjte csaba: Nagyböjti gondolatok
Nagyanyó ma olvastam