Vannak emberek, akiket egy időre ajándékba kapunk, hogy elkísérjük
élete egy szakaszán. Nem igazán azért, hogy birtokoljuk vagy uralkodjunk
felette. Meg azért sem, hogy tanácsainkkal megfojtsuk. Néha csak azért,
hogy menjünk mellette. Átláthatóan. Az igazi találkozások pillanatában
belopakodunk egymás életébe, és a lelkünk jót ücsörög egymásnál.
Ugyanarra a dalra rezdülünk. Érezzük egymást. Az emberek azt mondják,
hogy nem szeretnek szenvedni. Én mégis szeretek. Szeretem, ha valaki
eszeveszetten hiányzik. Ha ott lappang az a torokszorító érzés minden
porcikámban, hogy mindent odaadnék abban a pillanatban, hogy újra
találkozzak vele. Érezzem újra ugyanazt a dallamot a lelkemben. Az ő
dallamát és az ő rezdülését. Van ezekben a találkozásokban is valami
nagyszerű és megdöbbentően furcsa. Az élet összehoz két embert itt vagy
amott, mintha a véletlen játéka volna csupán, aztán összeköti őket egy
láthatatlan szövedékkel. Hogy aztán sohase felejtsük el azt a dallamot,
azt az illatot, azt a hangulatot, amit elénk terelt, és azokat az
érzéseket, amiket a lelkünkbe csempészett.
Müller Péter
Kapcsolódó hírek:
A Föld Napja története .
Hulló levélen az ősz üzen, borongós vasárnap nélküled.
ÁLDOTT VIRÁGVASÁRNAPOT KÍVÁNOK MINDEN KEDVES JÓ AKARATÚ EMBERNEK. MÁRIA.
Mi a csoda? Léria Dipán.