Túl nehéz a csomag, amit cipelned kell?

Emily P. Freeman

„Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket.” Mt 11,28

New York Cityben pezseg a késő őszi élet. Faith mellettem áll, szőke haját az arcába fújja a szél, ahogy egy kocsi elhajt előttünk.

Iderepültünk, hogy barátainknál ünnepeljük meg Faith születésnapját. Egész idő alatt tudatom hátterében ott motoszkált az aggodalom, hogy vajon mi történik közben odahaza. Nem egy konkrét dolog aggasztott, hanem a felelősség súlyától nem tudtam szabadulni. Összeszorul az állkapcsom, s jól tudom közben, hogy olyasmiért cipelem magammal a felelősséget, ami kívül van az irányításomon.

Mi következünk. Felszállunk a fehér lovak húzta kocsiba – ez fontos részlet: a fehér lovak által húzott kocsik sokkal fontosabbaknak látszanak, mint amik elé közönséges barna lovakat fogtak.

A két kamaszlány, aki elkísért minket, itt él a városban. Húzták a szájukat a számukra alantas közös program miatt (Micsoda? Kocsikázás a Central Parkban? Muszáj?), de szeretnek minket annyira, hogy felszálljanak, s velünk együtt szorongjanak a piros bársonnyal bevont padokon.

Cipzáras fekete oldaltáskám erősen feszül, fényképezőgépet, pénztárcát, váltókesztyűket, egy palack vizet tömtem bele. Nehéz is, jobb vállam sajog a súlya alatt.

Leveszem hát, s lerakom a kocsi padlójára a lábunkhoz, mikor elindulunk.

A kocsis mond valamit, amin Faith elneveti magát. Nézem, ahogy hátraveti a fejét, tapsol apró kis kesztyűs kezével, a csomagom jól elfér a lába alatt.

Eszembe jut egy régi történet egy ló húzta bricskáról meg egy emberről, akinek nagy zsák volt a hátán. A férfi felszáll a kocsiba, de ahogy leül, a csomagját a hátán hagyja.

Megkérdik tőle, miért nem teszi le a zsákot, mire ő így válaszol: „Nem, nem tehetem. Szegény lónak így is annyi cipelnivalója van, ezt inkább viszem én.”

Elmosolyodom a történeten. Nézem elöl a lovak fülét, le-föl bólogató fejüket, ahogy húznak minket, a barátnőinket – és a csomagomat.

Eszembe nem jutna a hátamon tartani a hátizsákot, hogy a lovaknak ne kelljen azt is cipelniük. Hiába tenném, hisz így is úgy is ők húzzák a terhet. Akkor meg minek hagyjam magamon?

Beugrik a Máté 11,28. Jézus megszólítja a fáradtakat, azokat, akik terheket hordoznak. Enyhülést ígér, megkönnyebbülést a súlyos terhektől nekünk, akik ragaszkodunk hozzá, hogy a kocsin is a hátunkon hordjuk a csomagjainkat.

A lovak patkói lágy ritmusban kopognak az úton.  A lányok csevegnek, kacarásznak, sárga falevelek röppennek fel az útról, s érzem, ahogy a szívem is megkönnyebbül.

A lovak nemcsak a csomagomat viszik. Engem is.

Olyan Istenünk van, akire nemcsak a csomagjainkat bízhatjuk, hanem magunkat is. Lát, törődik velünk, észrevesz mindent.

Nem romlik el sosem.

Nem lehet túlterhelni.

Emily P. Freeman: When Your Bag Is Heavy and Your Faith Feels Small.