Mindene megvolt, mégis megcsalta magát.
Nem ismert se Istent, se embert, se hazát.
Hátát fordította a szülői háznak,
s nekivágott az ismeretlen határnak.

Faluját elhagyva nem érzett bánatot,
jó anyja fohásza lelkére nem hatott.
Nem érdekelte, inkább felszegte fejét,
s lerázta magáról megszülője kezét.

A határdombról még egyszer visszanézett,
a térdelő alaknak némán leintett.
Nem sarkallta vágya, hogy visszaforduljon,
így elindult csendben a kanyargós úton.

Majd tíz éve annak, hogy mindez megtörtént,
s, hogy szolgálónak állt, idegenek földjén.
Gonosz gazdáitól, kevés ételt kapott,
hogy éhen ne halljon; csalt, lopott, hazudott.

Elfogták, megverték, mély tömlöcbe zárták,
őrzői elvették kék szeme világát.
Sorsán - siránkozva, megátkozott mindent,
elkeseredésében kérlelte Istent:

Ó Uram nézz le rám, az élet vakká tett!
Büszke ifjúszívem, tolvajjá, rabbá lett!
Lelkem fogságban él, testem a börtöne,
s őrzője a világ legönzőbb ördöge!

Egy hófehér galamb szállt görnyedt vállára,
szárnyát rátapasztva, esdeklő ajkára.
Emberi hangon szólt: Mond el, mi a vágyad?
S ő válaszolt: Vigyél egy hírt el Atyámnak!

Üzenem neki, hogy lejárt szolgaságom,
s a mai nap véget ér, bűnös rabságom.
Bocsássa meg nékem mindazt, amit tettem,
bocsássa meg azt, hogy otthonom feledtem!

Fogadjon vissza szolgának, vagy cselédnek,
mindent meg teszek, csak áldjon meg cserébe.
De nem térhetek addig a percig haza,
míg nem ad rá engedélyt, apai szava.

Kössön egy kis csengőt a pusztai kútra,
hogy eljusson hangja, a kanyargós útra.
S ha meghallom a csengő - csilingelését,
az jelzi majd nekem, apám igenlését.

A galamb elrepült, s vele szállt az álma,
rozsdás kulcs fordult cellájának zárjában.
Ismét szabad lett, hát nem is tétovázott,
gyötrelmes útjának újra nekivágott.

Nem tudta mi vár rá, mit hoz majd az élet?
A rögös talajon, egykedvűen lépdelt.
Egyre közelebb ért a faluhatárhoz,
a pusztai kúthoz; lelke bírájához.

Feltámad a szél, s a kis kolomp megszólal.
Amit most hall, az a Legszentebb szívszólam.
De nem csak egy kolomp zeng, kong sok kis harang,
hogy meghallja bizton, ki arra elhalad.

Nyakát gyengéden, egy asszonykéz átfonja,
tudja, hogy őt várta jó anyja titokban.
Ereje elhagyja, lehorgasztja fejét,
és szívére szorítja szülője kezét.

Egymás ölelésében indulnak haza,
útjukat kíséri, szélhárfáknak hada.
Szinte minden ágon himbálódzik csengő,
Mintha a fák gyümölcse zenélne - zengőt.

Végül megérkeznek a szülői házhoz,
s ő leborul esdeklőn anyja lábához.
Jelentse Atyámnak, végre hazatértem,
hogy megbocsátását hason csúszva kérjem!

Állj fel kis fiam, apád régóta halott.
Épp tíz éve annak, hogy magára hagyott.
Utolsó szavaival nekem ezt súgta:
Akassz egy kolompot a pusztai kútra!