A
szeretetnek, s így és a szerelemnek is létezik egy olyan formája,
amikor a másikban a lehetőséget keressük, a valamilyen értelemben vett
potenciált. A változás lehetőségét, a változtatás lehetőségét, vagy ezek
elkerülésének lehetőségét. Ez egyfajta párkapcsolati és önmegvalósítási
opportunizmus, amivel valójában önmagunkat szeretjük, nem a másikat.
Még Rómeó és Júlia is így szerették egymást: a lázadás lehetőségét
szerették a másikban, a szabadság lehetőségét, de nem a másik
szabadságáét, hanem a sajátjukét. Önmagukat szerették a másikuk oldalán.
Mindez nem több, mint megbúvó önzés. Azon a tévedésen alapszik, hogy
egy ember életét a sikerei és kudarcai alapján kell megítélni, valójában
azonban az önmagunkkal szemben támasztott elvárások számítanak, és az
erőfeszítés, mellyel azoknak meg akarunk felelni. Az ember élete ebben a
két dologban; ebben az eszmében mérhető.
Ha igazán szeretsz valakit, ezt az eszmét szereted: az erőfeszítését,
mellyel szembeszáll a saját kihívásaival, és magukat a kihívásait, ha
szimpatikusak, ha egyet tudsz velük érteni, ha fel tudsz rájuk nézni.
Ha igazán szeretsz valakit, az ebbéli törekvésében akarod őt előrevinni,
emelni, őt akarod többé tenni, nem magadat, s így akarsz e közös
nagyobb dolog részesévé válni.
Ha igazán önzetlenül szerelmes vagy, az eszméjébe vagy szerelmes; és
ettől a pillanattól kezdve az a törekvés hordozza magában a boldogságot,
mellyel melléje állsz, mögéje állsz, kiállsz mellette, kiállsz érte és
hiszel benne - ahogy bármilyen hétköznapi eszmében is.
Kapcsolódó hírek:
Van remény!
A Szenvedő Jézushoz
EMLÉKEZÉS ARADI VÉRTANÚ
Figyeljünk az apró jelekre!