A semmiből jöttél. Épp úgy és épp akkor, ahogyan és amikor nem vártam soha. Felbukkantál a semmiből mint egy váratlan csoda. Megtöltötted élettel a levegőt és telítetté varázsoltad a színeket. Minden egyes érzékterületen véghezvittél valami különlegeset. Mégis a szívem az; amit a ténykedésed leginkább eltalált. Telitalálat volt a javából. A te találatod.
Épp feladtam minden létező reményt. Nem hittem, hogy létezhetsz. Nem hittem egyáltalán. Arra gondoltam; én várok túl sokat. Aztán egyszer csak jöttél; jöttél a semmiből és megfordult velem a világ. Először vak voltam és nem láttalak. Aztán a sors megajándékozott a szavaiddal, melyek visszaadták a hitem.
Szokványos volt a ,,nagy találkozás". Egyáltalán nem úgy történt, ahogyan a filmekben történni szokott. Egyszerű volt. Aki kívülállóként figyelt téged és engem, vagy aki nem látta ami a szívemben forog majd őrült táncot jár, annak nem juttattunk eszébe semmit egyáltalán.
Egy buszon utaztunk Szegedtől Kiskundorozsma felé. Csak melletted maradt hely. Éppen; véletlenül. Különben nem ülök le melléd, és nem menekül meg a végletekig kiábrándult lelkem soha. Beszélgettünk. Én kérdeztelek, aztán kérdeztél te is. Csak néztem a szemedbe és hallgattam a hangodat. Megmagyarázhatatlan; hogy kelt fel a Nap. Hisz én tudvalevően nem vagyok beszélgetőművész, és te sem mondhattál semmi különöset. Mégis volt a hangodban valami; amit mind a mai napig vélek még a lelkedből kihallani. Én hallottam és hallgatom a hangodat; mint akit fojtogattak és pusztán a hangszínedtől újra életre kapott. Kedves volt a hangod; és jóságosak a szavaid. Nem gondoltam végig semmit a világon. Mégis éreztem. Az első elhangzott néhány mondatod után már tudtam is. Ha akartam, ha nem, éreztem a szívedet. Ott voltál mellettem; ott ültél és néztél rám egyszerre a semmiből. A vállamhoz ért a vállad. Szűk volt a hely; összeértek a térdeink.
Így aztán a felismerés a maga fizikai voltában is belémcsapott. Voltaképp nem tiltakoztam ellene. Csak még mindig kábult voltam, az ámulattól és a hitetlenkedéstől is. De a villám, a felismerés villáma belémcsapott. Belémvágott, de nem lehetett kegyetlennek mondani. Akkor, amikor felszáradnak a könnyek és emberséggel telik el a szív; még a villámcsapást sem lehet kegyetlennek mondani.
Legalább is ez történt velem. A pokolból hirtelen összkomfortos luxuslifttel utazhattam felfelé. Nem láttam semmit; csak Téged láttalak. A maga fizikai valóságában is belémhasított a felismerés. Kicsit gorombán művelte; mégis jó szándékkal ragadta meg a vállamat. Megrázott és jól összerázott; és hogy biztosan elhiggyem (tudvalevően hogy Te tényleg létezel) jobbról is- balról is jól arcul csapott. Kötelességem volt elhinni, hogy itt ülsz mellettem és beszélsz hozzám, nincs semmilyen turpisság és a csoda most földre szállt nekem. Nem lehetsz álomkép; hisz érzem a térdemhez érő térdedet.
A felismerés érzése; hiába kínlódnék órákig vele, szavakkal sosem lesz leírható. Friss volt; kacagó; üde és hitetlenkedőn jókedvű, újjáéledten lélegezhettem tőle fel. Kacagott és szállt bennem a vér.
Elhitettem magammal; hogy én akarok túl sokat. Hogy nem találhatok rád sohasem, mert ilyen szeretetreméltó lény, mint te; nem is létezik. Kiábrándultan, hányingerrel küszködve gúnyoltam magam. Torz grimaszokat vágtam a vágyaimra és gyakoroltam a tükör előtt a lemondás rezdüléseit. És most mégis itt ülsz mellettem, és csak úgy előkerültél a kigúnyolt és váratlan semmiből. Itt vagy; itt ülsz mellettem és a kétségeimet anélkül hogy tudnád; mind szertefoszlatod. Kacagsz rajtuk és elűzöd őket még a világűrbe is.
Nem vagy gyémánt; mégis ragyogsz. Egy csapásra megváltozott minden; amit magamról vagy a világról gondolok. Sosem hittem volna, ha magam elé képzellek a fejed búbjától a jóságos lelkedig; hogy hús vagy és vér; és nem alaktalan. Harcos vagy. Díjnyertes boxoló. Egyetlen, jól irányzott ütéssel kiütötted a ringből és a világűrbe száműzted a lemondásomat.
Csak jöttél és vagy; épp mikor már lemondtam mindenről te jöttél a semmiből. Fekete herceg vagy a fehér lovon. Eljöttél hogy megmentsd a szívemet.
Nem vagy az enyém , és úgy tűnik nem is leszel az soha. Bármennyire szeretnélek is; nem birtokolhatlak, és parancsra te sem kedvelheted meg az én megmentett lényemet. Itt vagy mellettem és nem is tudsz róla, mit tettél velem. Én sem vagyok a tiéd és nem akarsz vigyázni rám. Mégis szeretlek, és mégis mosolyog a szívem, ha megpillantalak. Mégis; és mégsem felejtelek el soha. Amíg itt vagy a közelemben áldom a sorsom és áldom a pillanatokat. Ha pedig majd messzire sodor tőled az élet; én akkor sem foglak elfelejteni. Soha.
Csak jöttél és beszéltél hozzám; simogattál a hangoddal és visszaadtad a hitem. Csak jöttél és hoztad a reményt; hogy begyógyítsd vele a sebeimet. Vissza hoztad a reményt, pedig nem kértelek rá soha.

Nem vagy különleges. Feltárulkoznak előttem a gyengeségeid és a félelmeid. Hétköznapi vagy; és az én szívem mégis a te szavaidnak köszönhetően érzi úgy, hogy újra él.

Megmentettél. Újra élek. Hétköznapi vagy; és én szeretem hallani a hangodat.
Herceg vagy. Igazi lovag.