„A mi mindennapi kenyerünket add meg
nékünk ma.”
(Máté evangéliuma 6. fejezet 11.
vers)
Vajon a mai elkényeztetett nemzedéknek milyen módon fogja
megtanítani Isten a mindennapi kenyér értékét, és az efféle önzetlenséget?
Rossz esztendő járt, mostohásan hozta a föld a termést. Amit
meghagyott a fagy, elverte a jégeső, leégette a forróság. – Az idén aszalt
almát termettek az almafák – hajította a sarokba esténként édesapám a csíkos
tarisznyát.
Az is jó volt nekünk már akkor, a fonnyadt alma. Olyan szűkös
volt nálunk a kenyér, hogy egyszer három napig színét se láttuk. Éhesen ődöngtem az utcánk gyepes árokpartján,
mikor a gazdag Dobákné rám kiáltott a muskátlis ablakukból:
– Te fiúcska, szaggass a malackámnak egy kis papsajtfüvet ott az
árokparton. Szép kövérlevelű papsajtok bodorodtak ott, a levelüket megszedtem a
malackának, én magam meg teleraktam a zsebemet szép kerek papsajtocskával,
abból lesz én nekem jó vacsorácskám.
Gazdag Dobákné nagyon meg volt elégedve a munkámmal. Nagy karaj
fehér kenyeret adott napszámba. – Szeretnél-e mézet a lágy kenyérhez, Ferkó? –
kérdezte tőlem. De én már nem vártam a mézet. Szaladtam kifelé a kenyérrel s
már a kis ajtóban bele haraptam.
De abban a percben eszembe jutott édesanyám s a falat nem ment
le a számon. – Lesz öröm, ha haza viszem
neki – gondoltam magamban s bele markoltam a papsajtba. Most már sokkal ízesebb
volt, mint azelőtt.
Édesanyám azonban nem örült meg a kenyérnek. Inkább sírva fakadt
s visszakínálta az ajándékom. – Én már megettem a másik karajt – mondtam fülig
elvörösödve. Anyám meg arra erősködött, hogy ő is vacsorázott már. Még pedig
bundás gombócot.
Az pedig a hajába főtt krumplinak ünneplős neve, nem rossz étel
az, ha jól megsózza az ember. – Hanem tudod mit? – törülgette meg a szemét
édesanyám –, eltesszük a kenyeret édesapádnak. Jól esik neki, ha hazajön a
szőlőből. Hanem azt már én nem értem ébren. Hamar elnyomott az álom a dús
vacsora után.
Csak hajnalban ébredtem föl arra, hogy édesapám ellenkezett
édesanyámmal. – Nem viszem ki a kenyeret, fiam. Egyétek meg magatok. Engem
ellát odakint az öreg eperfa.
– Minket se kell félteni,
apja! – erősködött édesanyám s beletette a kenyeret a tarisznyába. – Jó az Isten,
ma is ád az annyit, mint tegnap. Hát éppen annyit adott. Papsajtocskát,
sárgarépácskát, krumplicskát, de még egy darab sajtocskát is találtunk a láda
fenekén.
Olyan száraz volt már az, hogy a kés nem fogta. Örült is annak
édesanyám nagyon, mert így mind nekem adhatta. – Nekem nem mén bele ez az öreg
fogam, fiacskám.
Még akkor is a sajtot majszoltam, mikor az édesapám hazatért a
szőlőből. Vígan csóválta meg a tarisznyáját: – Találd ki, cselédem, mit hoztam
neked? – Mit ugyan? Tán fürjecskét? – ugrottam elé lelkendezve. – Többet ér ez
annál, nagyobb ritkaság is – ragyogott a szeme az édesapámnak s kiszedte a
tarisznya csücskéből a nagy kincset. – Nézd-e, madárlátta kenyér!
Tulajdon az a karaj kenyér volt, amit én adtam az édesanyámnak,
az édesanyám meg neki. Hármunknak a mindennapi kenyere. Akkor tanultam meg
igazán, mi az a mindennapi kenyér, amiért az Úristenhez imádkozunk. (Móra
Ferenc: Mindennapi kenyerünk /részlet)
Kapcsolódó hírek:
KELLEMESEN TELJEN MINDENKINEK A NAPJAI.
Dévényi Erika. BOLDOGNAK LENNI.
Boldognak látni minden embert!
Mennyit bízhat rád Isten?