Amikor kilépsz a munkahelyedről az utcára
(talán ebédszünet vagy valami más),
a kapu alatt automatikusan kinyitod az esernyőt, mert esik.
A táskád a válladon, jobb kezedben tartod az ernyőt,
s mielőtt kilépsz az esőbe, kicsit körülnézel, majd lassan elindulsz.
Az utca tele emberekkel, autókkal, zajokkal.
Mész, de egyszer csak lelassulnak a lépteid és megállsz.
Az ernyő alól felnézel a borús égre, az esőre, s mintha éreznél valamit.
Leereszted az ernyőt, amely összecsukódik.
Állsz az esőben, kezedben az összecsukódott esernyő, fejedet felveted,
ajkaid kicsit nyitva, s rájuk esik az eső egy-egy cseppje.
Más cseppek a homlokodat érintik, de sem az ajkaidról,
sem a homlokodról nem folynak le a cseppek, hanem részeddé válnak.
Felfele nézel, valahova nagyon messzire, ahonnan jönnek azok a cseppek,
amelyek Neked lettek szánva.
S azok a Tieid is lesznek, tested részei, lelked részei.
Ahogy ott állsz, lassan gyöngyház-színű fény-glória vesz körül,
amelyet erőd táplál és azok a cseppek, amelyek oly messziről jöttek Hozzád.
A fényt nem látja senki más, csak Te meg én,
s Te nem is csodálkozol a fényen, mintha már vártad is volna.
Körülötted az emberek futnak a dolgukra, némelyek furcsán néznek
Rád, némelyek elrohannak Melletted és csodálkozva fordulnak vissza:
"Ennek meg mi baja?", majd mennek tovább.
Vannak, akik nagy ívben kikerülnek, mert félnek Tőled,
hiszen nem úgy viselkedsz, mint a tömeg. Te pedig állsz még egy kicsit,
töltekezel az erővel és a szeretettel, majd lassan tovább indulsz.
Lépteid könnyű táncok fűzére,
s a Rád hulló esőcseppek ezerszínű fényszikrát hányva porlanak a semmibe.
Amikor visszatérsz a munkahelyedre, egy pillanatra megáll körülötted az idő,
senki nem kérdez semmit, csak néznek, csodálkozva, irigykedve, értőn és értetlenül.
S az egyik, aki már nem bírja tovább szó nélkül, az is csak ennyit mond:
"Ez Tündérországban járt!"
Te pedig végzed a dolgodat, mint máskor és mosolyogsz, mosolyogsz .