Abban az időben az elbizakodottaknak, akik magukat igaznak tartották, másokat pedig megvetettek, Jézus ezt a példabeszédet mondta: „Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetenként, és tizedet adok mindenből, amim van. A vámos pedig távolabb állt meg, és a szemét sem merte az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek! Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, amaz viszont nem. Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják.”

Lk 18,9-14

Két embert, illetve két magatartást állít elénk Jézus a mai nap evangéliumának példabeszédében. A farizeusok a vallásos ember mintaképei voltak abban a korban, akik minden vallási előírást pontosan megtartottak. Ennek éppen az ellenkezőjét képviselték a vámosok, akiket mindenki a római birodalom kiszolgálóinak, és – mivel a maguk zsebére dolgoztak – a nép nyomorgatóinak tartottak. Jézus viszont éppen a közvélekedéssel ellentétesen nem a farizeus, hanem a vámos példáját tartja követendőnek a vallási életben. Ennek az az oka, hogy a példázat szerint a farizeus inkább az emberek tetszését keresi a vallásosság külső cselekedeteinek feltűnő gyakorlásával, míg a vámos szívének belső bűnbánatával, szerényen áll Isten színe elé.
Az öndicséret sem az embereknek, sem Istennek nem tetszik. Ha valakinek vannak kiváló erényei és jó tulajdonságai, akkor sem érdemes ezekkel dicsekedni, mert sok esetben nem elismerést váltanak ki másokból, hanem ellenszenvet. Isten előtt pedig még inkább vigyáznunk kell, mert vajon mit tekinthetünk a magunk érdemének? Az önteltséget és az elbizakodottságot nem Krisztustól tanuljuk, hiszen ő az alázatosságra és az engedelmességre adott példát nekünk. Semmit sem ér, ha magunkat dicsérve állunk Isten elé. Viszont ha bűnbánattal hajlunk meg előtte, irgalmas szeretete felemel minket.
© Horváth István Sándor