A valódi szeretetnek két arca van. A szebbik a másikra figyelő, a meghallgató.

A legtöbb ember szeret beszélni, és nem tud figyelni a másikra. A beszéd legtöbbször szabadulási kísérlet. Nem jó egyedül, nem jó a csendben. Valami feszít, hogy közöljek valamit, hogy érvényesüljek, szerepeljek. Úgy kell ilyenkor a másik, mint egy férfinak a női öl – meg akarok szabadulni magamtól.Kell a füled! A lelked! A figyelmed! Törődj velem! Hallgass meg! Figyelj rám!

Karinthy Frigyes azt mondja, hogy ebből a belső feszültségből lett író: “Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek!” Kell valaki, aki meghallgat. Csakhogy hallgatni nem könnyű. Figyelni hosszan, csendesen és mélyen egy másik emberre – nehéz.
Hogy ezúttal ne rólam legyen szó, hanem rólad. Hogy most ne én legyek fontos, csak te. Hogy nekem mi fáj, mi a bajom, nem lényeges. Odaadom neked a figyelmemet. Tiéd a lelkem, az időm – ez nem könnyű.

Mert hosszan hallgatni egy embert – ha nem szeretem – nagyon nehéz. (Kivéve persze, ha jól mondja, színesen és gazdagon, egyszóval, ha szórakoztat.) Figyelni a másikra nagyon fárasztó. Ehhez az kell, hogy én magam rendben legyek. Hogy ne féljek a saját csöndemtől, és az egyedüllétem ne feszítő pokol legyen, hanem harmonikus magány. Vagyis hogy “jól legyek magammal.”

A kórházi osztályon azért ritka a jó beszélgetés, mert mindegyik betegnek a saját sebe fáj. Nem tudnak figyelni a másik bajára, a magukét mondják.
Az életben is így vagyunk.

Nagyon kell szeretni valakit ahhoz, hogy azt érezzem: most ő a fontos, nem én. Nem kis áldozat kell ehhez, mert senki sem képes kimondani azt, ami a lelkét nyomja. El van dugva benne tudat alá, és azért másról beszél. Tudod, miért? Mert ő sem képes figyelni, önmagára.

A figyelem, ha valódi, nagyon mélyre tud látni. Lényegében a meditáció nem egyéb, mint figyelem-gyakorlat. Megszüntetem a szétszórtságot, a lelkem nyugtalan, zűrzavaros rezgéseit, és a csendben meglátom a tudattalanom sötét mélyéről ható bajom rejtett okát. Így figyelek másokra is. Igazából ezt hívják léleklátásnak.

Aki szereti a gyerekét, a párját vagy a barátját, tudja, miről beszélek, mert így lát, és így tud figyelni rá – a szív szemével.

Időnként meghal bennünk valaki, és valaki más megszületik. Ami elmúlt, annak múlttá kell válnia, s ha nem akar, akkor tudatos munkával azzá kell tenni. Maga az idő nem teszi azzá – segíteni kell neki.” (Müller Péter)

Köszenet az  írónak.

2014/Okt/21.

Bejegyezte:Szántónémária.