Alexej lassan lépkedett végig az ismerős utcán, minden lépés nehéznek tűnt. Egy hosszú séta után tért vissza, abban reménykedve, hogy otthon meleg várja… de valahol mélyen már érezte, hogy valami nincs rendben.

Ahogy belépett, fia, Anton, és menye, Tatjána, feszült arccal fogadták. A tekintetük hideg volt és távoli, mintha idegen lenne számukra – nem az az apa, aki egész életét nekik szentelte.

– Apa, beszélnünk kell – szólalt meg Anton száraz hangon.

Alexej levette a kabátját, próbált nyugodt maradni, de belül egyre nőtt a nyugtalanság. Valami nagyon nem stimmelt.

– Meghoztuk a döntést – folytatta Anton. – El kell hagynod a házat. Terveink vannak ezzel a lakással, és a jelenléted csak akadályoz minket.

Tatjána mellette állt, de egy pillantást sem vetett Alexejre. A csendes egyetértése talán még jobban fájt, mint bármilyen szó.

– Hogy érted azt, hogy hagyjam el? – kérdezte zavartan Alexej.
– Ez az én házam, segítettem felépíteni, az összes megtakarításomat ebbe fektettem.
– Volt a te házad – vágott közbe Anton. – Most már a miénk. Egy heted van, hogy összepakolj.

Alexej úgy érezte, mintha minden összeomlana. Évek szeretete, törődése, támogatása – egy pillanat alatt semmivé lett. A fiára nézett, akit felnevelt, és nem ismert rá többé.
Nehéz léptekkel ment be a szobájába. Egy régi bőrönd – még az apjától maradt rá – volt az egyetlen dolog, ami most társául szegődött. Elkezdett pakolni. Pár ing, néhány régi fénykép, megsárgult papírok.
A keze remegett, amikor elővette a családi albumot. Boldog évek fotói, közös ünnepek, Anton születésnapjai, együtt megélt örömök és sikerek. Most mindez már csak halvány emlék.
– Hol fogok élni? – csak ez járt a fejében.
Amikor befejezte a pakolást, körbenézett utoljára a szobában. – Negyven év, és most minden egy bőröndbe fér bele…
Alexej elindult… Nem is volt célja, csak húzta maga után az egyetlen csomagját. A könnyei nem folytak. Túl nagy volt a fájdalom.

A magány sűrű, áthatolhatatlan takaróként borult rá. Csak a lámpák gyér fénye világította meg az útját. A ház mögötte maradt. A család. A múlt. Előtte – semmi biztos.
Nem tudta, mi vár rá. Csak azt tudta – ez már a vég kezdete.
A reggeli levegő hideg és nyirkos volt. Alexej lassan ballagott a park sétányán, érezve, ahogy a fáradtság minden lépésben ott van. Az elnyűtt zakó nem védett a csontig hatoló szél ellen – ugyanolyan kegyetlen volt, mint a saját családja.
Talált egy padot, óvatosan leült. Az emberek jöttek-mentek körülötte. Fiatal anyák babakocsival, idős párok, gyerekek… mindenki a maga életét élte.
Senki sem figyelt az egyedül üldögélő öregre. Az ereje lassan elfogyott. A hideg és a hó vitte el az utolsó tartalékait is. Elaludt… érezve, ahogy a hó puhán betakarja, mintha meleg takaró lenne.

És akkor valaki megérintette az arcát… kinyitotta a szemét, és MEGDERMEDT……

Alexej szeme lassan kinyílt. Egy fiatal nő hajolt fölé, arcán aggodalom, szemében könny csillogott.
– Jól van? – kérdezte halkan, miközben egy meleg takarót terített rá. – Ne mozogjon, már hívtam segítséget.
Az öreg férfi nem tudott megszólalni. Túl fáradt volt. Túl összetört. Csak bólintott egy aprót, majd lehunyta a szemét újra.

Később, amikor magához tért, egy kórházi ágyon feküdt. Az ablakon túl hópelyhek táncoltak, bent pedig meleg és csend honolt. Az ágy mellett ott ült a lány, aki megmentette. Bemutatkozott: Anna, szociális munkásként dolgozik, és épp a parkon sétált keresztül, amikor észrevette őt a padon.

Alexej megtörten mesélte el, mi történt vele. Hogy a saját fia tette ki az utcára. Hogy negyven év élete egy bőröndbe zsugorodott. Hogy most már nincs hova mennie.

Anna végighallgatta, és egy percig sem ítélkezett. Csak fogta a kezét.
– Tudja mit? Nem hagyom magára – mondta határozottan. – Van egy idősek otthona, ahol dolgozom. Nem luxus, de tiszta, meleg, és az ott élők igazi közösséget alkotnak. Hely is van. És… magának nem az utcán van a helye.
Alexej nem hitt a fülének. Idegen emberek – akiktől semmit nem várt – mutattak több emberi melegséget, mint a saját vére.

Pár nap múlva már az otthonban lakott. Kis szoba, egy ágy, egy íróasztal, polc néhány könyvnek – de meglepően otthonos. Az ottani lakók kedvesen fogadták. Különösen egy Irénke nevű hölgy, aki szintén tanár volt valaha, mint ő.
Hetek teltek el. Alexej lassan újra elkezdett élni. Részt vett közös foglalkozásokon, olvasókörön, még sakkozott is a többiekkel. És Anna gyakran meglátogatta – mintha egy elveszett unoka tért volna vissza hozzá.
Egyik este, egy bögre tea mellett, Alexej csak ennyit mondott:

– Azt hittem, hogy mindennek vége. Hogy a világ rideg és közömbös lett. De aztán jöttél te. És visszaadtad a hitemet.
Anna elmosolyodott, megszorította a kezét.
– Néha azok a családtagjaink, akiket nem vér köt hozzánk… jelenthetik a legtöbbet.

Alexej szíve megtelt melegséggel. Mert bár elveszítette a múltját – új jövőt kapott. És néha az élet ilyen furcsa ajándékokat tartogat.

forrás: istoriiparala.fun