angszerkereskedés.
A kirakat még villanyfényben ég.
Ajtaja zárva rég.
Egy pillanat.
A lábam sürgősen továbbhalad.
De még sokáig utánam rémlenek
a néma hangszerek.
Hiszen a lelkük lelkemmel rokon.
Mennyi zsongó muzsika szunnyad
a hallgató, a titkos húrokon.
Vajon ki kelti fel?
Művész, akire tenger szív figyel…
dobban, érez…
kinek mosolya, könnye ezreké lesz.
Indulójára léleksereg indul,
s a föld poros határain túl
mind magasabbra, magasabbra ér…
éled az elhaló remény?!…
Vagy kopott kontár, akinek kezén
a szent titok, a zengő költemény
alszik – hiába szánod –
véget nem érő csipkerózsa-álmot?

Nagy a hangszerkereskedés.
Sok a hangszer, de a művész kevés.
Mind, tudom, mind művészre várnak,
s odajutnak pénzes kontárnak.
A cremonai hegedű sem tudja,
ha megveszik hová visz az útja.
Csoda vagy játék, fület sértő,
minden lehet: angyal, kísértő…
Szférák zenéje tudna lenni…
hiába: nem függ tőle semmi.
Száz lehetőség, s tehetetlen
pihen rideg kalmárkezekben.
Még most is látom: fényes kirakatból
sóvárgó húrjuk a szemembe néz.

Ó, milyen megbecsülhetetlen,
hogy bár a lelkük lelkemmel rokon,
a sorsuk idegen,
s nincs hideg, számító kalmárkezekben
a hangszerem.
Enyém és engem illet számadás.
Tőlem függ, hogy mivé lesz,
hogy kontárkézre jut, – vagy célhoz ér
az Alkotó örök művészkezéhez.

Sokáig rossz sáfára voltam.
Játszhatott rajta kontárhangulat
és kontárfájdalom.
De jött a művész, jött és egyre kérte:
„Hadd játsszam rajta már az én dalom!
Én alkottam, én formáltam szeretve,
a húrjai titkát én ismerem.
Azóta nem is játszik rajta senki más,
feledtem régi dalt és régi lázat.
S ha kezébe’ zenél,
a muzsikája ha lelket elér,
könny ha kicsordul, szem ha felragyog,
hullám csap át felettem: halk alázat.

A kirakatból
hallgatag húrok ragyognak felém.
Lesz-e, aki felébreszt,
alvó muzsika, zengő költemény?
Lesztek-e győztes, szép csodává,
amivé alkotótok tervezett?…
Én embersorsomat dicsérem
és áldva áldom a művészkezet.

Túrmezei Erzsébet