"Ballagtam a falumban. Nem ismertem senkit, s
engem sem ismert meg senki. Régi házunk falát megsimogattam, homályos
ablakszemébe belenéztem, és magam láttam benne.
A faluvégen aztán befordultam egy kis zsúpos házba. A fakilincs
ismerősen kattant, a pitvarban öreg faragószék és gereben, az ajtó
felett paprikafüzér és a nyitott tűzhely mellett fekete kendős
öregasszony.
- Én vagyok, Rozi néni.
Száraz, öreg kezével beárnyékolta szemét.
- Istenem! Nemhiába tűzzel álmodtam az éjjel!
Megölelt, megcsókolt, és kinyitotta a szobaajtót.
- Maradjunk csak itt, Rozi néni.
- De itt füst van.
- Az a jó, Rozi néni.
- Nem tellett kéményes tűzhelyre. Majd száraz fát dobok rá, hogy ne füstölögjön.
S a régi tűzhelyen felcsapott a láng. Egyszerre világos lett a
konyhában. A tűzből békés melegség lehelt ránk, a gyenge füstből elmúlt
esték vacsoraszaga s az öreg edényekből lakodalmi levesek emléke.
Néha csillagos szikrák pattantak ki a kemence száján, és amint összeroskadt a zsarátnok, perelni kezdett egy kis kék láng.
Az öregasszony megfogta kezem, és én megnyugodtam. Ezzel a kézzel dajkált valamikor, és ezzel takart be, amikor beteg voltam.
- Tegyek még a tűzre?
- Tegyen, Rozi néni!
Néztük a tüzet; mellettünk megállt a csend, a szobában mintha csattant
volna a régi takácsszék vetélője, az öregasszony átölelte a vállam, és
egyszerre a régi lett minden.
Szívemben újra megvillant a régi nyarak ragyogása, régi ízek édessége,
régi mezők szénaillata, és az öreg karok reszkető ölelésében megéreztem,
hogy minden elmúlhat körülöttünk, elmúlhatunk mi magunk is, de a jóság
ifjúsága és a tűz dajkáló, drága melege el nem múlnak soha."
Fekete István részlet: Otthon voltam
Kapcsolódó hírek:
Fekete István - Hó
Ünnepek után Kun Magdolna
Csak meg kellene tanulnunk szeretni
Boldog ünnepeket!