Akit szeretek, él az emlékezetemben, egy széthajtogatott zsebkendőből felszálló illatban, egy hangsúlyban, mely váratlanul eszembe jut, és egy hosszú percre belefeledkezem, míg lehajtom a fejem.
Amit gyásznak nevezünk, talán nem is az afölött érzett fájdalom, hogy halottaink nem térhetnek
vissza az életbe, hanem fájdalom amiatt, hogy ezt nem is tudjuk kívánni.


A szeretetben nincs felejtés. Ezért megrendítő, ha elveszíted azt, akit szerettél:
a halál olyasmit kér tőled, ami lehetetlen - hogy felejtsd el, akivel egy vagy.
Soha senki sem tudta ezt megtenni, vagy ha igen, nem szeretett igazán.


Soha, de soha nem veszítjük el szeretteinket (...).
Ők velünk vannak, nem tűnnek el az életünkből.
Csak nem egy szobában vagyunk velük .


Susognak a szélben pillekönnyű szárnyak,
lelkek bolyonganak, megnyugvásra várnak.
Könnycseppek gördülnek tompa gyertyafényben,
lassan csonkig égnek, fagyos, hideg éjben.

Emlékek varázsa melegíti lelked,
hiánya fájdalmas - szíved belereszket.
Bárcsak érinthetnéd, ugyanúgy, mint régen.
Mosoly ül ajkán egy márványozott képen.

Lassú lépteidre ázott avar tapadt,
ólomsúly szíved sír, gyenge bordád alatt.
Csak egy pillanatra, bárcsak itt lehetne,
átölelne, mint rég, és ugyanúgy szeretne!

Legördül egy könnycsepp végigszántja lelked,
ősi szeretet húz magára egy leplet.
Simogatja arcod tiszta, lágy fuvallat,
gyengéden suttog egy isteni sugallat.

Angyalhintán lebeg habkönnyű selyemben,
rezzenésed várja - itt most a jelenben.
Megérinti szíved mécses tiszta fényén,
átölel, becézget, angyali az élmény.

Öleld át te is őt, s hagyd, hogy tovább menjen,
várják fényes kapuk odafent a mennyben.
Angyalhintán szórja édeni csókjait,
ő napjukon küldjed át földi csókjaid.




A szeretet mindig legyőzi azt, amit halálnak hívunk.
Ezért nem kell megsiratnunk a szeretteinket,
hiszen továbbra is a szeretteink maradnak,
és mellettünk maradnak.
Ezt rendkívül nehéz elfogadni.



Saját halálunk sose fáj úgy,
mint mások halála.
Ó, könnyű neked,
elbírod nélkülem a sírt, de
bírjam, nélküled, az életet?