Életem szürke volt,homályos.Gondolataim
esőfelhők.Egész énemmel a sivár földet markoltam,lapulva.Az ellenségek
tengerén nem volt barátság- part. Magamban küszködtem a széllel.
Aztán jöttél TE,fény.Felkelt a nap,a hideg fájó emlékké
zsugorodott.Beléd néztem,ember. Növekszik a zátony a folyó
sodrában,rárakodnak újabb és újabb hordalékok. Végül kizöldül, sziget
születik. Így nőtt bennem az érzés.
Ha messze vagy ,elsorvad a szivárvány, elhalványul a fák zöldje. Nézem a
levegőt, fáj. Mindegy ki szól,mit mond. A virágok örömöt nem
adnak,állatok szeretnek,de belül üres vagyok.
De aztán itt vagy,velem. Szárba szökkenő rózsa,nevető felhő. Surranó
patak szentély-fa, orvosság. Szavad kevés,halk. Súlya van. Gondolatod
enyémmel találkozik,mielőtt kimondanád. Rám nézel,rád nézek. Látsz
engem. Olyannak,amilyen vagyok. ÉS ezt, rajtad kívül senki sem látja.
Látlak. Tudom,ki vagy. Érezlek.
Semmink sincs. Annyi sem,mint másoknak. Kevés a tárgy,mely minket
szolgál. De nekem adtad a zenét, a színeket,a formákat, A Szépet. Hálás
vagyok,és követelődző. Akarom,hogy velem légy. Varázsló vagy,ki foglyul
ejtettél: csak Veled hallom a dalt. csak Veled látom a szint. Bátor
vagyok,kitartó, jó. Veled.
Éjjelente itt alszol mellettem. Érzem tested melegét,már nem félek
ébredni. Itt vagy. A nap,mely arcoddal kezdődik,nem lehet szomorú.
Néha úgy érzem: leéltem egy életet ,előtted. A másikat Veled kezdtem. Ne
legyen több,elég már. Hegyek mosolya,erdők sóhaja,tenger ölelése. Enyém
vagy.
Nem üvöltöm világgá,nem harsogom hegyeken állva. Csak,magamhoz vonlak
este,feltoló melegség hullámában, s halkan mondom:szeretlek!
Maradj velem. Végig, az utolsó napig.
Forrás.Internett.
Kommentáld!