Julcsa izgatottan pakolgatott kis fonott kosarába. Most végre ő volt a soros hogy elvigye a barackot a nagymamájához, aki a szomszéd faluban lakott. Minden egyes alkalom, amikor odamehetett, felért egy ünneppel! imádta az öreg házikót, a frissen sült sütemény illatát, na meg hogy a mamánál mindig volt egy kis cukorka, amit mindig az arra járó unokának a zsebébe csúsztatott. Útra készen elbúcsúzott édesanyjától majd sietve szaladt is ki a kertkapun. A távolban megpillantotta kis barátnőjét Katicát. Megörültek egymásnak, hiszen legalább 2 napja hogy utoljára találkoztak. Katica a kosárra pillantva kérdezte:
- Hová viszed ezt a sok barackot?
- Hát a nagymamámhoz!készít belőle lekvárt a családnak. Anyukámnak sok a dolga, így a lekvár főzést mindig a nagyika csinálja.
- És süteményt is készít majd, olyan barackosat?
- Ó igen! az ő barackos pitéjének nincs párja!
- Jó neked- hajtotta le bánatosan kis fejét Katica- nekem sajnos nincs nagymamám...tudod ő meghalt mielőtt én megszülettem volna.
- Tudod mit? gyere velem te is- kiáltott fel Julcsa- az én nagyikám mindig sokat süt, jut belőle bőven neked is!
Katica örült a meghívásnak, boldogan elkísérte kisbarátnőjét. A nagymama háza egy tisztás szélén volt. Kicsi nádtetős vályogház, egy aprócska tornáccal. Kertjében muskátlik piroslottak. Pici, de annál takarosabb építmény volt. Már a távolból finom illatokat hozott a szél.
- Ez húsleves!- kiáltott fel vidáman Julcsa
Betoppanva a nyikorgós ajtón, már nem csak a gyöngyöző leves illata szállt a levegőben, hanem az asztalon gőzölgő frissen sütött almás pitéjé is. A sparheltnél egy töpörödött , ősz hajú anyóka állt, Julcsa imádott nagymamája. Ráncos arca szinte kisimult mikor megpillantotta unokáját. Boldogan szorította magához a kicsi lányt. Mivel sok unokája volt, néha ugyan összekeverte a nevüket, de mindegyiket egyformán szerette. Julcsa belecsimpaszkodott nagyikája nyakába és egy cuppanós puszival üdvözölte őt. Katica csak szótlanul állt mellette. Furcsa érzés volt látni ezt a fajta szeretetet. Ez valahogy olyan más volt mint amikor az édesanyját öleli az ember. Még csak ahhoz se hasonlít mint amikor egy barátnőt köszöntünk. Egyszerűen csak olyan megnyugtató volt. Julcsa Katicára nézett majd bemutatta őt. A nagymama Katicára is szeretettel tudott nézni, pedig még csak akkor ismerte meg.
Hiába tűnt öregnek nagyanyó, a mozgása gyorsabb volt, mint némelyik fiatal bakfisnak. Pillanatok alatt már az asztalon volt a teríték. Leültek a lánykák és már merte is ki a levest a hatalmas kondérból. Nem csak az illata volt finom, hanem az íze is! Katica evett már húslevest, na de ilyet még soha! Ebben benne volt a nagymama összes szeretete. Aztán mikor már alaposan teletömték hasukat, egy újabb terítékkel érkezett az almás pite. Julcsa meg is jegyezte:
- mama ez pont olyan mint a mennyországban!- ezen persze jót derült a nagymama és Katica is.
Amikor már elmajszolták az utolsó sütit is, a nagyika aggódó hangon mondogatta:
- Egyetek még!olyan kis soványkák vagytok!
Persze egy ilyen lakoma után már mindennek érezték magukat a kislányok, csak soványnak nem! Akkorára nőtt pocakjuk hogy fel se tudtak kelni a székből.
A nap elteltével hazaindultak a gyerekek is. Szomorúan vettek búcsút a nagyanyótól. Katica talán még szomorúbb volt Julcsánál,mert tudta hogy neki nem lesz része ilyen kalandokban, mert nincs ilyen tündéri mamája.
A hazafele vezető úton lógatta is az orrát rendesen. Julcsa kérdezgette is hogy mi a baja és végül csak kibökte:
- Az a baj hogy nekem nincs nagyikám! olyan jó neked,te bármikor ehetsz ilyen finom almás pitét!
Julcsa megsajnálta kis barátnőjét majd így szólt:
Tudod mit Katica? legyen az én nagymamám a te nagyid is! Hiszen akkora szíve van, hogy még te is beleférsz! Katica arca felvidult és boldogan ölelte át barátnőjét.
Attól a naptól kezdve, ha Julcsa ment a nagymamához, Katica is mindig elkísérhette. Ő volt a nagyanyó fogadott unokája. Na meg a környék összes gyermeke, hiszen a nagymamának olyan hatalmas szíve volt, hogy mindenki elfért benne.
(Juliska nagymamája)