Imádkozó nagymamám
Drotleff Zoltán verse
Két kicsike, kérges, összekulcsolt kéz,
Régen elmúlt, boldog időket idéz,
Apró gyermek voltam, alig emlékszem,
Sokszor arra mentem csak, hogy megnézzem.
Öreg nagymamám ült egy karosszékben,
Rózsafüzér volt remegő kezében,
Szája mozgott, de nem értettem semmit,
Titok volt, Ő miért beszél most ennyit.
Mert nappal csendben tette, amit kellett,
Főzött, vasalt, vagy éppen babot fejtett,
Oly hosszú délelőtt nem állt meg soha,
Mintha a munka örökké tartott volna.
Lehunyom szemem, és látom ősz haját,
Oly sokszor mesélte számtalan baját,
Vállamra tette soványka kis karját,
Halkan mondta, alig értettem szavát.
„Öregkor, fájdalom nagyon jó barát”,
Közben oly szépen elnevette magát,
Kezébe temette felszántott arcát,
Először láttam igazi bánatát.
Gyermeki emlékem csupán eddig ér,
De megmaradt végleg a rózsafüzér,
A két imára kulcsolt, remegő kéz,
Szomorú szeme, ahogy távolba néz.
És, íme, eljött az öregkor felém,
Itt-ott már fáj, sajnos nyilall is belém,
Én is összeteszem gyakran kezeim,
Ahogy egykor, régen drága eleim.
Énnekem is mozog ugyanúgy a szám,
Sokáig mondom engesztelő imám,
Én is túl vagyok az élet viharán,
Most értettem meg a titkot igazán…
Feltöltötte: [Törölt felhasználó] | 8 éve
Látta 38 ember.
Kommentáld!