Nagyon szep igaz idezet az eletrol!Koszonjuk kedves Anna!
Szeretettel udv.Irenke

Válasz

Élet olyan, mint egy vonatutazás:


Gyakran beszállunk, kiszállunk, vannak balesetek, néhány megállónál kellemes meglepetésekkel találkozunk, míg mély szomorúsággal a másiknál.


Amikor megszületünk és felszállunk a vonatra, olyan emberekkel találkozunk, akikről azt hisszük, hogy egész utunkon elkísérnek: a szüleinkkel.


Sajnos a valóság más.


Ők kiszállnak egy állomáson, s mi ott maraduk nélkülözvén szeretetüket, együttérzésüket, társaságukat.


Ugyanakkor mások szállnak fel a vonatra, akik fontosak lesznek a számunkra.


Ők a testvéreink, a barátaink és mi szeretjük ezeket a csodálatos embereket.


Néhányan, azok közül akik beszállnak, csupán kis sétának tekintik az utazást.


Mások csak szomorúsággal találkoznak útjuk során.


Mindig vannak olyanok is a vonaton, akik készek segíteni a rászorulókon.


Néhányan, amikor kiszállnak, el nem múló hiányérzetet hagynak maguk után…


Mások fel- és leszállnak, s mi alig vesszük észre őket…


Lehetnek olyanok akiket nagyon szeretünk, mégis másik vagonban utaznak.


Így egyedül kell mennünk ezen a szakaszon.


Természetesen megtehetjük, hogy megkeressük őket, átverekedhetjük magunkat az ő kocsijukba.


De sajnos nem tudunk melléjük ülni, mert a mellettük levő hely már foglalt.


Ilyen az utazás, telve kívánalmakkal, vággyal, fantáziálással, reménnyel és csalódással… és visszafordulni soha sem lehet.


Tegyük tehát a lehető legjobbá utazásunkat.


Próbáljuk a velünk utazók jó oldalát nézni és keressük mindenkinek a legjobb tulajdonságait…


Jusson eszünkbe, hogy bármely szakaszon találkozhatunk szenvedőkkel, akiknek szükségük van a segítségünkre.


Mi is lehetünk gyakran elhagyatottak s ez annak is megadathat, aki jelen helyzetét tekintve rajtunk segíthet.


Az utazás nagy talánya, hogy nem tudjuk, mikor szállunk ki végleg s azt sem, hogy az útitársaink mikor, nem szólván arról aki közvetlen mellettünk foglal helyet.


Úgy érzem vigasztalan leszek, amikor örökre kiszállok a vonatból… Azt hiszem, igen.


Néhány barát elvesztése, akikkel az utazás során találkoztam fájdalmas. A gyermekeimet egyedül hagyni nagyon szomorú lesz. De a remény bennem él, hogy valamikor a központi pályaudvarra érünk és érzem, látni fogom őket jönni olyan csomaggal, ami addig még nem volt nekik…


Ami boldoggá tesz, az a gondolat, hogy segítettem ezt a csomagot


teljesebbé, értékesebbé tenni.


Barátaim, tegyünk úgy hogy jó utunk legyen és a végén azt mondhassuk, hogy megérte a fáradozást.


Próbáljunk meg a kiszállásnál olyan üres helyet hagyni maguk után, ami szeretetet és szép emlékeket hagy hátra a továbbutazókban.

Válasz