Nagypéntek
Bűnbánat
A mérhetetlen messzeségen át
hallom a lélekharang hangját,
imádkozni szólít,
bűnbánatra buzdít.
Tisztára mosom kezem,
térdre borulva törlöm könnyem,
kínoz a múlt,
rémisztő emlékek gyötörnek,
ott legbelül a lelkiismeret
nem ismer kegyelmet.
Megbújva szunyókál, pihen,
furdalva előtör nagypénteken.
A Golgotáig hosszú az út,
már látom a véres töviskoszorút.
Elmondanám, mit lát szemem,
a feszültségtől szétpattan szívem.
Jézust látom,
a gyötrelmek tengerébe mártotta magát,
ítélőszék elé állítva hamisan vádolták,
ártatlanul ostorozták, elítélték,
csúfolták, a keresztfára szögezték.
Vitte a keresztjét alázatosan, szelíden,
a világ bűnétől megterhelten,
nem fenyegetőzve, se zúgolódva,
az örök Atyában bízva.
Válla roskadozott,
lába megbicsaklott,
segítenék vinni,
bátorságot meríteni.
Bűnöm nagyságát tetézem,
mert állok mozdulatlan, tétlen.
Jön a kegyelem,
az Atya szeretete végtelen.
A nap gyászba öltözött,
sötétségbe borult a föld,
kősziklák hasadtak,
koporsók megnyíltak,
a keresztyének hálaéneket zsongtak.
Jézus megdicsőült,
várta a feltámadás,
mert halhatatlan,
ő az élet, az örök,
aki legyőzte a halált.
Kommentáld!