A hegyekről most kúszik le a reggel
Megfürdet mindent mámoros színekkel.
A ház körül öklömnyi dáliák,
Rózsás vidámak, mélabús lilák.
Az ampelopszisz fürtjei körül
A méhe-nép az életnek örül.
S üldögélvén a vadszölős verandán
Némán tűnődöm életem kalandján.
Örülni én is jól tudok nagyon,
Hetvenkét éve, hogy el sem hagyom.
De Isten tudja, ez a mostani
Öreges öröm csak más valami.
Most ami öröm, szép is, szomorú is
S könnyei között mosolyog a bú is.
Ó lila mosoly! rózsaszínű árnyék!
Nincs már a földön semmi, amit várnék.
Tudom, hogy minden óra szép ajándék.
Szívvel fogadni, amit Isten rád hoz,
Megtérni szépen apákhoz, anyákhoz,
Ahol talán még azt is fellelem,
Amit félbe sem hagytam, idelenn...
Jöjj, mondanám, utolsó kegyelem!
Hanem itt hagyni apátlanul őket,
Kikkel a lelkem Isten egybeszőtte,
Hogy búra váljék bennük a világ,
Mint bennetek, szomorú dáliák, -
Vagy ők menjenek, Isten ments, előre,
S nekem legyen a világ puszta pőre,
Mint vihar után derékon törött
Dália-szárnak az épek között...?
Ki merne kérni? kérni melyiket?
Melyik a jobb? melyik a nehezebb?
Lehajtott fejjel, mint a dáliák,
Hadd mondom el az egyetlen imát;
Elmondom egyszer, aztán hallgatok:
Legyen meg a Te szent Akaratod!
Feltöltötte: [Törölt felhasználó] | 11 éve
Látta 22 ember.
Kommentáld!