Gősi ValiGősi Vali
Tűznyár
Csak tombol a lángszínű nyár,
mint forró láva, perzseli hevesen
az új életre vágyó, ölét szelíden
kínáló természetet.
Erdőt, mezőt, zsongó réteket
ítél szomjhalálra, gúnyosan röhög
a fuldokló, szomjas világra,
cseppet sem bánja, hogy millió,
esengő kéz nyúlik az ég felé
enyhülést várva.
Minden hiába!
A Föld könyörgő emberének
könnyes imája sem hoz kegyelmet,
hiába várja a megváltó áldást,
hogy kenyérmag-érlelő esőre,
hűs hajnalra ébredhet végre
a megperzselt, szomjától tátogó
határ.
A kéjesen tomboló nyár
e tikkadt remény után is kacagva,
lángnyelvét csúfosan kinyújtva
int búcsúzót a kiszáradt világnak
- ahol a búzasorok alatt kiszikkadt hant,
mint láztól fekélyes torok,
kínjában néhol megrepedt -,
még új lángszerelmet gyújt,
s mint aki megvadult, perzsel tovább,
míg gyilkos lángja váratlanul
utolsót lobban, végzete eléri,
s beleég saját, izzó hevébe.
Nyomában végre felszakad
a felhők könnye, és egyszerre
döngve-hörögve hull-hull a zápor,
rétre, földekre mezőre,
mint szerelmesek hűsítő könnye
beteljesült, mámoros szerelmükre,
míg egy ütemre dalol a lelkük:
végre... végre!
Kommentáld!