Tíz könnycsepp a halálig Van egy út, melynek kapuját őrzi a bánat; Könnyű ide belépni, de nincsen kijárat.
Könnyeiddel kövezed ki minden méterét, Addig, míg a szív után a test is megtörik.
Az első könny oly keserű, hogy azt hiheted, Hogy át is éltél mindent, mi fájdalom lehet.
De a második könnycseppnél olyan bánat ér, Mely sokkalta keserűbb az első könnycseppnél.
A harmadik könnycsepp után visszafordulnál, Hogy lásd az első kettőnél
mily bolond voltál, De az út csak egyfelé visz, egyfelé enged: Mindent
megtesz, hogy láthassa a negyediket.
Gondolkodsz... gondolataid tisztává válnak: Te vagy az oka a világ
összes bajának, Minden, ami keserves, az csak a te hibád, Joggal
érdemelted lelked minden bánatát.
Az ötödik könny forrása így hát az önvád... Ó bárcsak e forrásvizet
kiapaszthatnád! Kapnád vissza megint azt az első édeset, Hogy ne kelljen
hatodjára újat ejtened.
A hetedik könnycsepp után nincs többé család.
A nyolcadik könnycsepp után szökik a barát.
Akkor kapja meg az út a kilencediket, Ha elveszted, kit szíved a legjobban szeret.
Végéhez ért az út, mely tovább gyötörhetne, Nem mész tovább, csak vársz a
tizedik könnycseppre. De a tizedik nem jön, mert minden könnyeddel
megedzetted lelkedet a kínzó közönnyel.
A helyen, ahol egykoron virágoskert állt, Fertelmes, vad, zord mocsár vert végtelen tanyát.
A helyre, hová egykoron bárki beléphetett, Senki fiát, semmi pénzért be
nem engeded. Még élsz. Állsz az út szélén, előtted a mély. Visszatart
az ugrástól egy lehelet remény. Mikor e halvány fény fölött a sötétség
nyer, Akkor ugrasz... arcodon a tizedik könnyel. Tíz könnycsepp a
halálig... csak ennyi az élet. Ne kövess engem. Okulj. Küzdj, amíg csak
lehet.
/ismeretelen költő/
Kommentáld!