„Vigadnod és örülnöd kellene, hogy ez a te testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.”
Lukács evangéliuma 15:32
Legszebb
öröm a káröröm, mert nincs benne irigység... - hangzik a népi
bölcsesség, és valóban. Irigység, az tényleg nincs benne, hiszen
legmerészebb álmaidban sem kívánnád azt, amin a másik keresztül ment. És
megérdemelte. Megérdemelte, mert emlékezz csak vissza, hogyan bánt
veled múltkor! Igen, már öt éve volt, de azért te tudod jól mi történt
azon a bizonyos „szerda délutánon”.
És most végre. Most jól megkapta, ami igazán járt neki. - És vigadsz és
örülsz, mert van igazság, a te igazságod. Ám egy halk hang párbeszédre
hív a mennyből, és te elborzadva kapkodsz a szavak után:
- „Megbocsátás?
Nem kell ide megbocsátás, Istenem. Tudod Te is jól. Tanulja meg csak a
saját bőrén, hogy Veled nem lehet könnyelműen bánni! Mi? Hogy Te
visszafogadtad? És ráadásul Te hívtad újra magadhoz? Miért, Uram? Miért
őt? De hát nem érdemelte meg! Nézz rá! Igen, nézz csak rá! Nézz mélyen a
szívébe, tele van szennyel és gonoszsággal, rosszindulattal, pletykával
és bosszúvággyal.
Tudod,
nem értelek. Nem értem, hogy fogadhattad őt vissza, hogyan kaphat tőled
még áldást azok után, amit tett. Hogyan? Te ugyanúgy szereted, mint
engem? Kegyelem? Megbocsátás? Kegyelem... Ahogy én is kaptam tőled.
De...
Tudom,
nincs de. Itt ennek már nincs helye, csak olyan nehéz ezt megérteni.
Kegyelem. Kegyelem nekem is, Uram! Taníts meg örülni a másiknak, annak,
hogy megtalált, hogy megtaláltad, hogy otthon van újból, és vezess engem
is haza!”
Kommentáld!