Isten mindannyiunkat különleges, egyedi teáscsészének teremtett. Lehet, hogy antik csésze vagy, rózsákkal kifestve, arannyal díszítve. Előfordulhat, hogy csupán egy hétköznapi csészének tekinted magadat - a mindennapi használatban már kicsorbultnak. Ne feledd, hogy a nehéz, de törhetetlen, ellenálló és nagy űrtartalmú pleh bögrére is szükség van!

Isten megtölti csészénket azokkal a dolgokkal, amit a legjobbnak ítél. Kirendeli, milyen legyen a testi és lelki felépítésünk, képességeink, körülményeink, feladataink és kapcsolataink.

Persze nem mindig tetszik nekünk, amit a csészenkbe töltenek. Emlékszel az Úr Jézusra a Gecsemáné kertjében? Amikor látta a ráváró szenvedést, így könyörgött: „Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a poharat, mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied." (Luk 22:42) Krisztus megfogta csészéjét, felemelte Isten elé, és ezt mondta: „Elfogadom a sorsomat. Áraszd belém erődet, hogy megihassam."

Minden csészének, az értekes mai porcelánnak és az egyszerű, durva agyagnak is van füle. Isten belehelyezte sorsunkat a csészénkbe. Vagy úgy döntünk, hogy megfogjuk és fölemeljük Isten­hez, miközben ezt mondjuk: „Elfogadom a sorsomat, elfogadom ezt a csészét", vagy úgy döntünk, hogy darabokra törjük a csészét: „Isten, visszautasítom a sorsomat. Ez a csésze nem megfelelő méretű számomra, és nem tetszik, amit beletettél. Majd én irányítom a saját életemet."

A megelégedettség Isten mindenható irányításának elfogadása az élet minden területén. Megaláztam magam Isten előtt, és igy szóltam hozzá: „Megprobáltam bízni benned, de saját erőlködésemből túl sok keveredett ebbe a bizalomba."

A következő történet, amely két szerzetesről szól, világosan mutatja a különbséget aközött, mikor irányitom én a dolgokat, és mikor Isten.

- Olajra van szükségem - mondta egy szerzetes, es ültett egy olajfacsemetét.

- Uram - imâdkozott -, esőre van szüksége, hogy érzékeny gyökerei ihassanak és növekedjenek. Küldj gyenge záporokat!

És az Úr küldött gyenge záporokat.

- Uram - imâdkozott a szerzetes -, a fámnak napsugárra van szüksége. Küldj napfényt, könyörgöm!

És a nap ragyogott, bearanyozva a felhőket, melyekből esőcseppek hullottak.

- Most fagyot adj, Uram, mely megerősíti a fa szöveteit! - kiáltott a szerzetes. Es íme, a kis fa ragyogott a fagyban, de estére elpusztult.

Ekkor egy másik szerzetes kereste fel, és elmondta az ő tapasztalatait:

- Én is ültettem egy kicsi fát, és amint látod, gyönyörűen fejlődik. Istenre bíztam a fámat. Ő alkotta, jobban tudja, mire van szüksége, mint egy magamfajta em­ber. Nem szabtam feltételeket. Nem határoztam meg módokat, és módszereket. „Uram, küldd azt, amire szüksége van - imádkoztam - esőt, napfényt, szelet, vihart vagy fagyot! Te alkottad, te tudod.