SZÍVÜNK NAPLÓJA.
Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk. (Zsolt 90,12)
Csak nézem magam előtt az üres, fehér papírlapot,
nézem és várom, hogy egy benső hang sugallatára írásra induljon kezem,
de nem, nem történik semmi. Ahogy körülöttem némán és süketen állnak a
tárgyak, úgy kezem sem mozdul, hiába akarom. A falióra mutatói is
egymáshoz tapadva görcsösen szorítják a közéjük préselődött időt. Olyan
sűrű és nehéz a csend, hogy súlyát szívemen érzem, feszít és fáj, nagyon
fáj. Írnom kell, mert kitörni vágynak börtöneikből a bennrekedt,
elfojtott érzések, a ki nem mondott szavak éppen úgy, olyan mohó
szomjúsággal, ahogy a falak közé kényszerült ember a hosszú tél után a
szénaszagú legelők végtelenjére, a mezei virágok illatára, a tavaszi Nap
fényére áhítozik.
Most veszem csak észre, hogy mialatt ezeken gondolkodtam,
észrevétlenül kibomlott írni akarásomról a csomó és egy ellazult állapot
szárnyain, a papíron lassan formálódni kezdtek a betűk, egymásba
kapaszkodtak a mondatok és láthatóvá lett az, ami eddig láthatatlan
mélyében bábozódott.
Életünkkel is hasonlóképpen van ez, ha görcsös kényszerrel,
erőlködve indulunk célunk felé, nehézkesen megy minden, hamar
belefáradunk, és elbukunk, végül üres, betöltetlen papírlapok leszünk,
és már nem vesszük észre azokat a változásokat, amelyeket a Teremtő, nap
mint nap szívünk titkos naplójába ír...
Imádság: Urunk, segíts felfedezni ma is a feladatunkat. Ámen.
"Áraszd ránk kegyelmedet reggelenként." (Zsolt 90,14)
Kapcsolódó hírek:
Fontos igyekezet