Fájdalmas táj
Sötét éjszaka. Fény csak a Hold.
A nappal minden világosat magával rabolt.
Színtelen az árnyék, fáradtan nyögnek a fák.
Az éjjel a tájnak egy kis Holdfényt ád.
Halkan sétálok a kietlen tájon,
Csend honol a sötét, néma fákon.
Szél sem jár, éjszaka illata lüktet,
Nehézkes súlyt adnak, az ébredező szívnek.
Sétálok. Megreccsen alattam az ág.
Az apró nesz minden csendes szabályt áthág,
s én megrezzenek. Csillogó szemem csodálkozva nézi a tájat,
piros fény sújtja a görnyedező fákat.
változott a táj. Más már az illat.
A távolban már... Igen, bújik elő a Nap,
bogarak zümmögése, fák susogása...
Hajlanak át az ébredező mába.
Madarak énekelnek, vidáman játszanak,
S lépteid hallom. Suttogom: "Vártalak."
Kirajzolódik alakod keskeny árnyéka,
S arcodnak minden selymes vonala.
Beléptél a hajnalba, s jöttél felém.
Úgy éreztem, enyém vagy, enyém,
de ölelésed hideg volt akár az éjszaka.
Újra elémtárult a rideg táj fájdalmas harca...
Ahogy küzdött a selymes Nap a sötétség ellen,
ugyanúgy álltam én is most veled szemben.
Te hívtál, mégis ajkad nehézkesen mozgott,
értelmetlen szavakat ridegen ontott...
Majd elhallgattál, s én tehetetlenül néztem,
De mit akartál mondani... nem értem.
- Nem szeretlek már - mondtad, s hűs záport ontott a felhő.
El sem hittem: "Ezt mondta. Pont ő..."
Magamra hagytál. A padon hűs zápor áztatott.
Halkan suttogom még: "hát elhagyott..."
Nem látom már, mit játszik a táj.
Egy valamit érzek: pokolian fáj!
Kommentáld!