A Nap! a Nap!
- Nézd, emeli már nagyságos homlokát
s bizseregve dobban meg az öreg hegyek vas-szive... Lármás
zivatarok után láthatatlan sipokban ujjong a csönd
és harmatos örömtől borzong a fenyves zöld élete.
Talán a tegnapi villámok fénye fürösztött: szemeid éles villanya
lelkemig fénylik. Szemedben: szememben: ragyog a reggel.
Szép tarka gombák bújnak elő, - játékszereim, sercegő fényben ázik a fagyöngy
s a kavicsokkal-szines patakokban látni, amint kék kulisszáit becsüngeti az ég.
Óh, kedvesem, itt egy vagyok veled! Nemcsak veled: boldog tenyészés,
ártatlan erdő és egyszerű élet vagyok én: acélos levegő, isteni Kert és isteni Kertész,
a bükkfa hosszú moha-szakálla, kövek, feketeszemű virágok, a nap tüze: ez vagyok én:
erdő vagyok én, vér és csira, élet: mi lenne nélkülem az Isten?
Mi lenne nélkülem e ragyogás? Mi lenne a földalatti
harangok döbbent zokogása? s a hajnali boldog cinege-dal?
- Óh, csak az én szivem dobog a fényben, lobog a szélben, izgató
fűszerekkel mennyei zenévé szőve a színtelen földi zajt!
Mert nincs öröm, mi nem az enyém, mert bánat sincs, mi nem én vagyok,
A nyár lobogó aranyligetein át, vagy mikor az őszi eső dideregve
nedves ujjakkal a lombokon átnyúl: távoli dombok olvatag
éneke én vagyok: láthatatlan hangok a visszhangok kara:
mert hang vagyok én, visszhang vagyok én: magam visszhangja, rugalmas
szinek kacagása, szemed szine, zápor, fény és árnyék: Te vagyok én!
A föld! Nem ember! Erdő! - Az én szemeimből csókolod szemembe
a napot, a csöndet, a vért s a vidám mogyoróbokrokat.
Kapcsolódó hírek:
Anyú.Nadányi Zoltán.Vers.
A fiú.Története.
Napi Evangélium