„Kinek
jaj? kinek oh jaj? kinek versengések? kinek panasz? kinek ok nélkül való sebek?
kinek szemeknek veressége? A bornál mulatóknak, a kik mennek a jó bor
kutatására. Ne nézd a bort, mily veres színt játszik, mint mutatja a pohárban
az ő csillogását; könnyen alá csuszamlik, Végre, mint a kígyó, megmar, és mint a mérges
kígyó, megcsíp.”
Példabeszédek 23,29-32
„Amikor elmúltam tíz éves, minden
vasárnapi ebédnél édesapám kikészítette a kis borospoharat. „A gyereknek!” – mondta az anyámnak, aki
csillogó szemmel nyugtázta, hogy már nagylegény lettem. Az ivás mindig a
családi kultúránk része volt, természetesen a mértékletes ivás. Mindig volt szőlőnk,
már gyermekkoromban jártam kapálni a hegyre tavasszal és egész nyáron, majd
ősszel szüretelni. Eleinte nem értettem miért kell azt a finom édes mustot
hagyni megerjedni, ami egyébként is nagyon veszélyes. Állítólag nagyapám egyik
unokatestvérét is a bor fojtotta meg. „Nem
vigyázott eléggé! Felelőtlen volt. Lehet, hogy volt benne egy kicsi…” –
mondták. Mindez azonban csak ritkán és akkor is csak kevés ideig volt
beszédtéma, így nem figyeltem az ivás sötét oldalát, csak a csillogást, a
szórakozást láttam. Soha nem ittunk sokat, mindig csak módjával. Idővel a
társaság középpontjává váltam, én mondtam a legszebb pohárköszöntőket, a
legjobb vicceket. Ha egy kicsit többet ittam, szebben énekeltem, igazán
szórakoztató voltam a hölgyek számára. A feleségemet is az egyik népszerű
pincészet borkóstoló partiján ismertem meg. Nem volt soha semmi bajom az ivással
egészen addig a napig. Elfelejtettem a tízedik évfordulónkat és ezért kicsit
összekaptunk. Szó mi szó, a haverokkal a kocsmába kötöttem ki, akik néhány
pohár erősebb pálinkával öntötték belém a bátorságot, hogy haza menve meg
tudjam mutatni az asszonynak, ki az úr a háznál. Nem voltam részeg, de többet
ittam annál, mint amit lehetett volna. Amikor bekanyarodtam az utcánkba, nem
vettem észre a kislányt az út mellett, csak egy puffanást hallottam. Soha nem
fogom elfelejteni azt a hangot. Nyolc éves lett volna márciusban. A börtön után
elvesztetem a családom és a munkám is. Nem volt megállás a lejtőn, csak a pia
segített felejteni. Többször hoztak vissza az orvosok a kómából, mire
eljutottam odáig, hogy segítséget merjek kérni. Nem volt könnyű, rettenetesen
szégyelltem és gyűlöltem magam. Ha nincs ez a csoport, ma nem élnék. Ha Isten
nem tanított volna a bűnbocsánatra, soha nem mertem volna szembenézni azzal,
amit tettem. Hogy mit mondanék másoknak? Ne vegyétek fel az első poharat, mert
nem tudjátok mit hoznak a következők!”
Kommentáld!