2015. október 5. – Hétfő

Abban az időben egy törvénytudó odalépett Jézushoz, hogy próbára tegye őt. „Mester – szólította meg –, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Jézus így felelt: „Mit mond erről a törvény? Mit olvasol benne?” A törvénytudó így válaszolt: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, felebarátodat pedig, mint saját magadat.” Jézus ezt mondta neki: „Helyesen feleltél. Tedd ezt, és élni fogsz.” A törvénytudó igazolni akarta magát, ezért megkérdezte Jézustól: „De hát ki az én felebarátom?” Válaszul
Jézus ezt mondta neki: „Történt, hogy egy ember Jeruzsálemből lement Jerikóba. Rablók kezébe került. Ezek kifosztották, véresre verték, és félholtan otthagyták. Egyszer csak egy pap jött lefelé az úton. Észrevette, de elment mellette. Azután egy levita jött arra, ő is meglátta, de elment mellette. Végül egy szamaritánusnak is arra vitt az útja. Amikor megpillantotta, megesett rajta a szíve. Odament hozzá, olajat és bort öntött sebeire, és bekötözte, majd pedig felültette teherhordó állatára, elvitte egy vendégfogadóba és gondoskodott róla. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak ezzel a kéréssel: Viseld gondját, és ha többet költenél rá, visszatérve megadom neked. Mit gondolsz, e három közül ki volt a felebarátja annak, aki a rablók kezébe került?” A törvénytudó így válaszolt: „Aki irgalmasságot cselekedett vele.” Jézus így folytatta: „Menj, és te is hasonlóképpen cselekedjél!”

Lk 10,25-37

Elmélkedés:

Jézus egykori hallgatósága valószínűleg szívesebben hallott volna egy olyan történetet, amelyben az általuk megvetett szamaritánusok egyikével bánnak el alaposan a rablók, akinek aztán egy nagylelkű zsidó menti meg az életét. Jézus története viszont egészen másként végződik, s éppen váratlan fordulatával hívja fel a figyelmet a felebaráti szeretet fontosságára. A példabeszéd szerint ugyanis egy zsidó ember került bajba. A templomban szolgálatot teljesítő zsidó pap és levita szó nélkül és segítségnyújtás nélkül megy el a segítségre szoruló ember mellett. Viselkedésük nélkülöz minden emberi együttérzést. Saját „vallási tisztaságuk” megakadályozta őket abban, hogy közeledjenek a bajba került személyhez és segítsenek rajta.
A szamaritánus viszont azonnal cselekszik. Nagylelkűsége túlmegy a megszokott határon. Az mindenkitől elvárható volna, hogy a félholt ember sebeit bekötözze és biztonságos helyre vigye. De ő még ennél is többet tesz: pénzt ad a fogadósnak, hogy gondoskodjon róla, s szándékában áll visszatérni, hogy meggyőződhessen arról, hogy az illető felépült sérüléseiből.
Az irgalmasság gyakorlása mindig nagylelkűségből fakad. Jót tenni tiszta szívvel és a viszonzás reménye nélkül csak az tud, aki megtapasztalta már mennyire jó érzés nagylelkűnek lenni. Az igaz vallásosságból nem hiányozhat az irgalmasság gyakorlása.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Istenem! Én benned olyan Istenben hiszek. akinek világa nem befejezett. Aki nem megkövült nyugalomban trónoló Szent. Aki nem tartod természetesnek a szegények és gazdagok rendjét. Aki nem vagy hatalmaskodó, sem kiszolgáltatott. Aki értelmesnek látod életünket. Aki a fejlődés híve vagy. de a mi munkánk által.
D. Sölle nyomán