Az  utolsó   vacsorán  Jézus   mélyen   megrendült  lelkében,   és   újból
kijelentette: „Bizony, bizony, mondom nektek, egy közületek elárul engem.”
Erre a tanítványok tanácstalanul egymásra  néztek, mert nem tudták,  kiről
mondta ezt. A tanítványok közül az egyik, akit Jézus szeretett, a  vacsora
alatt Jézus  mellett ült.  Simon Péter  intett neki:  „Kérdezd meg,  kiről
beszél!” Ő  Jézushoz fordult,  és megkérdezte:  „Uram, ki  az?” Jézus  így
felelt: „Az, akinek a bemártott falatot adom.” Ezzel bemártotta a  falatot
(a tálba)  és  karióti Júdásnak,  Simon  fiának nyújtotta.  A  falat  után
mindjárt belészállt  a  sátán.  Jézus ennyit  mondott  neki:  „Amit  tenni
akarsz, tedd  meg mielőbb!”  Az asztalnál  ülők közül  senki sem  értette,
miért mondta ezt  neki Jézus. Egyesek  azt hitték, hogy  – mivel  Júdásnál
volt a  pénz  –  Jézus  megbízta: „Vedd  meg,  amire  szükségünk  lesz  az
ünnepen!” Mások pedig (azt gondolták), hogy adjon valamit a  szegényeknek.
Miután Júdás átvette a falatot, azonnal kiment. Éjszaka volt.
Júdás távozása után Jézus ezeket  mondta: „Most dicsőült meg az  Emberfia,
és az Isten is megdicsőült benne. Ha pedig az Isten megdicsőült benne,  az
Isten is meg  fogja őt  dicsőíteni önmagában,  sőt hamarosan  megdicsőíti.
Gyermekeim, már csak rövid ideig vagyok veletek. Keresni fogtok engem,  de
amint a zsidóknak megmondottam, most nektek is megmondom: ahová én megyek,
oda ti nem  jöhettek.” Erre  Simon Péter megkérdezte:  „Uram, hová  mégy?”
Jézus így válaszolt:  „Ahová én  megyek, oda  most nem  jöhetsz velem,  de
később  követni  fogsz.”  Péter   azonban  erősködött:  „Uram,  miért   ne
követhetnélek most? Az életemet is odaadom érted.” Jézus ezt felelte neki;
„Életedet  adod  értem?  Bizony,  bizony,  mondom  neked,  mire  a   kakas
megszólal, háromszor tagadsz meg engem.”
Jn 13,21-33. 36-38

Elmélkedés:

Szent János  evangéliumában háromszor  találkozunk azzal  a  kifejezéssel,
hogy Jézus „a lelke mélyéig megrendült.” Első alkalommal akkor fordul elő,
amikor barátját, Lázárt feltámasztja  a halálból. A halálhírről  értesülve
kis késlekedéssel indul  el Jézus  Betániába, ahol  Lázár élt  nővéreivel,
Máriával és  Mártával.  Amikor  végre Jézus  megérkezik,  Mária  leborulva
mondja neki fájdalmát: „Uram,  ha itt lettél volna,  nem halt volna meg  a
testvérem” (Jn 11,32). Elkeseredését és szomorúságát látva Jézus „a  lelke
mélyéig megrendült” (Jn 11,33), majd a sírhoz vezetik és visszaszólítja az
életbe a négy napja sírban fekvő Lázárt.
Az említett  kifejezéssel  másodszor  a  jeruzsálemi  bevonulást  követően
találkozunk, Jézus  utolsó  nyilvános  beszéde során.  Az  Úr  érzi,  hogy
hamarosan elérkezik  szenvedésének órája,  ezért így  szól: „Megrendült  a
lelkem. Mit is mondjak:  Atyám, szabadíts meg ettől  az órától? De  hiszen
éppen  ezért  az  óráért  jöttem.  Atyám,  dicsőítsd  meg  nevedet!”   (Jn
12,27-28).
Harmadszor pedig akkor rendül meg Jézus a lelke mélyéig, amikor az  utolsó
vacsora termét Júdás azzal a szándékkal  hagyja el, hogy elárulja őt  (vö.
Jn 13,21). Itt talán nem csupán az áruló szándéka miatt rendül meg  Jézus,
hanem amiatt is, hogy tudja, elérkezett szenvedésének ideje.
Vajon megrendül a lelkem, amikor Jézus szenvedésére gondolok?  Megrendül-e
lelkem, amikor kereszthalálát szemlélem? Megrendül-e a lelkem, amikor arra
gondolok, hogy  Jézus mindezt  a  megváltásomért vállalta?  Megrendül-e  a
lelkem, amikor bűneim elszakítanak az élet Urától?
© Horváth István Sándor

Imádság:

Uram, Istenem, őrizz meg engem attól,  hogy valaha is terhesnek érezzem  a
munkát, vagy kedvetlen legyek hivatásomban. Adj kitartást, örömet, mellyel
végzem a  munkámat, valamint  hasznosan, jól  gazdálkodjam az  idővel,  ne
fecséreljem el haszontalan  beszélgetéssel, vagy  időtöltéssel. Adj  nekem
oly erős szeretetet, hogy az, amit mára rendeltél nekem, ne teher  legyen,
hanem öröm.

(Forras:Internet)