Amikor
Hudson Taylor misszionárius első ízben utazott Kínába, a vitorlás hajó
útját sokszor akadályozta a szélcsend és az ellenszél. Egy alkalommal
egy olyan sziget mellett hajóztak el, amelyen kannibálok laktak. És
éppen itt megint alábbhagyott a szél, és a hajó a tükörsima vízben
lassan sodródott a veszélyes partok felé. Az utasokat elfogta a rémület,
ha arra a borzalmas fogadtatásra gondoltak, amelyre számíthattak. A
kapitány ebben a nagy szükségben a misszionáriushoz fordult és azt
mondta neki:
-Ön hisz abban, hogy Isten meghallgatja az imádságot. Nos, kiáltson hozzá! Ha az ön imádsága nem segít, mindnyájan elveszünk.
- Imádkozom – felelte Hudson
Taylor – de csak azzal a feltétellel, ha felvonja az összes vitorlát,
hogy a szélnek, amit Isten küld, legyen mibe belekapaszkodnia.
A
hitetlen kapitány nem akarta nevetségessé tenni magát és a teljes
szélcsendben felhúzatni a vitorlákat. A misszionárius azonban
kijelentette, hogy addig nem imádkozik, amíg a kapitány nem teljesíti az
ima meghallgatásának feltételeit.
Egyre
közelebb sodródtak a parthoz. S akkor végre a kapitány teljesítette
utasának kívánságát, noha a levegő meg sem rezdült. Hudson Taylor
visszavonult a kabinjába, és az Úr elé vitte nagy nyomorúságukat.
Miközben még imádkozott, hangosan kopogtak az ajtaján. A kapitány állt
az ajtó előtt és így kiáltott:
- Még mindig imádkozik, hogy
meginduljon a szél? Abbahagyhatja. Erősebb szél támadt, mint amennyire
szükségünk van. – És így is volt. A legnagyobb veszély pillanatában,
amikor a hajó már egészen közel volt a szárazföldhöz, feltámadt a szél,
amely visszavitte a hajót a nyílt tengerre.
Kommentáld!