A remete nagyon szent ember volt. Annyira az volt, hogy elhatározta: minden idejét Istennel tölti, mert csak Őneki akar élni ezentúl. Ki is költözött a faluból - elbúcsúzva örökre minden embertől, rokontól és ismerőstől -, ki az erdő egy félreeső kis barlangjába.

"Na végre!" - sóhajtott fel magában. "Végre nem zavar semmi és senki. Nincs itt más, csak a csodás természet. Nem csábíthat már engem semmi, mert minden, amit látok, amit hallok, az csak Istent dicsőíti. Itt elég, ha gondoskodom magamról, a többi időt pedig mind imádsággal és bibliaolvasással töltöm."

Úgy is tett, ahogy gondolta. Otthonossá tette a barlangot, berendezkedett, mindent, amit magával hozott, a helyére rakta. Lement a közeli patakhoz ivóvízért, egy tisztásról friss szénát gyűjtött ágy gyanánt, majd az egyik zegzugot mohával bélelte ki és ráterítette sarlózott takaróját. Ahogy lement a nap, vacsorát készített, tábortüzénél jóízűen megette, mosdóedényében megfürdött, majd nyugodni tért. Röpke imájában hálát adott azért, hogy most már soha senki nem zavarhatja meg áhítatát és békésen elaludt. Mindennapjai mindig szelíden teltek, imával és olvasással.

Az egyik nap, reggeli teendői után, éppen nekikezdett megszokott zsolozsmájához, amikor halk nesz ütötte meg a fülét az összeeszkábált kamrája felől. Bosszúsan kelt fel térdeiről, odacsoszogott és szétnézett az összegyűjtögetett diós-, mogyorós ládák környékén, de nem talált semmit. Visszatért hát kedves helyére, egy kicsit még fülelt, majd újból elkezdte elölről az imádságot.

De alig jutott túl az első két mondaton, hangos csörömpölés forrasztotta ajkára a következő gondolatot. "Hát ez nem lehet igaz!" - pattant fel mérgesen. - "Hogy itt sem maradhatok nyugodtan!" Nekiiramodott a ládák felé és közben felkapott egy sűrű gallyseprűt, amit a télre készülve készített korábban. A ládák mellett a még mindig hangos, feldőlt lemezbögréje hintázott. Mögüle pedig egy ijedt kisegér nézett vele farkasszemet. "Á! Szóval te vagy az!" - kiáltott rá. - "Hát tőled nem maradhat itt nyugton az ember. De majd adok én neked!" - és csapásra emelte a seprűt.

A kis szürke sem volt rest, gyorsan oldalra ugrott, mielőtt a remete lesújtott volna. Az eredménye az lett, hogy a legfelső láda ledőlt és a bogyók szerteszét gurultak, amitől ájtatos barátunk még nagyobb haragra gerjedt és elkezdte üldözni nemkívánatos vendégét. Az azonban ügyes furmányokkal, ide-oda cikázással kitért az újabb veszélyes csapások elől.

Úgy tíz percnyi háborúság után, mikor már mindketten kifáradtak, az egér végre megszólalt: "Miért üldözöl engem remete, amikor nem bántottalak?" "Már hogyne bántottál volna?" - fortyogott - "Hisz megzavartál a legszentebb dologban! Hát nem tudod, hogy én az ég és föld Urával készültem éppen beszélgetni? Azzal az Úrral, aki mindannyiunknál hatalmasabb, aki maga a Mindenható? Azért jöttem ide, hogy mindig vele lehessek ezután!" A kisegér egy kicsit elgondolkodott, majd újra megszólalt: "Mondd, remete! Ha te velem, aki kicsi és parány vagyok, nem tudsz együtt lenni ebben a barlangban, hogy akarsz együtt lenni azzal, Aki a legnagyobb a világon?""Ha azt mondja valaki, hogy: Szeretem az Istent, és gyűlöli a maga atyjafiát, hazug az: mert a ki nem szereti a maga atyjafiát, a kit lát, hogyan szeretheti az Istent, a kit nem lát?"