Volt egyszer egy kislány, akit Tündének hívtak, és rajongott a tündérmesékért. Duci kislány volt, de ha mosolygott, nagyon megszépült. Miközben anyukája esténként mesét olvasott neki, gyémántként ragyogott a szeme.
Az egyik nap szörnyû dolog történt: Anyukát kórházba vitték, ahonnan többé nem jött haza. Elmaradtak a megszokott esti mesélések is. Apuka próbálta pótolni, de fakó hangján távolabb került a tündérek birodalma. A meseolvasásból beszélgetés lett, amibõl rögtönzött mese született:
– Hol van most Anyuka? – kérdezte Tünde.
– Elment Tündérországba; annak is a leges-legközepén, Tündérkertben él.
– Jobb neki ott, mint itthon?
– Igen, mert ott nincs betegség, se fájdalom, se félelem. Mindig tavasz van, virágok nyílnak és szökõkút csobog. Tündérek ápolják a kertet; de nem verejtékes munkával, hanem énekszóval, muzsikával, körtánccal.
– Nekem akkor is úgy hiányzik!
– Nekem is… – mondta Apuka, és megköszörülte a torkát. – Küldött viszont valamit, hogy ne legyél szomorú!
– Mit? – kapta föl a fejét a kislány.
– Nézd – nyújtotta felé Apuka ökölbe szorított kezét. Tünde egyenként fejtette fel az ujjakat. Mikor az utolsóval is végzett, apja tenyerén egy aranygyûrû csillogott.
– De szép! – lelkendezett Tünde. – És milyen ismerõs… Mi ez?
– Egy varázsgyûrû. Anyuka viselte az esküvõnk óta, de a Tündérkertben e nélkül is boldog. Tiéd a gyûrû, most már téged fog szolgálni. Elûzi a bánatod, és Anyukára fog emlékeztetni, meg a Tündérkertre, ahová egyszer majd te is követni fogod.
– De te is, ugye?
– Hát persze! Nem könnyû út, de elõbb vagy utóbb mindenki végigmegy rajta.
Tünde csillogó szemmel próbálta fel a gyûrût, csakhogy mindegyik ujján lötyögött. Mielõtt kihunyt volna tekintetébõl a fény, Apuka egy vékony bõrszíjra fûzte fel a gyûrût, és Tünde nyakába akasztotta. Nem is vált meg tõle; egész nap a blúza alatt viselte, mint egy talizmánt, éjszaka meg a párnája alá rejtette.
Három évvel késõbb Apuka bejelentette, hogy meg fog házasodni. Nem is akárkivel, hanem azzal a szép, fekete hajú nõvel – Sárával –, akivel Tünde többször is találkozott már. A kislányt nem érte váratlanul a hír, de szíve-lelke berzenkedett ellene. Anyuka csak egy van, nem lehet helyettesíteni! Úgy érezte, elárulják õt, ha Sára hozzájuk költözik. De Apuka végre sokat mosolygott, neki meg van egy varázsgyûrûje, hogy ne legyen szomorú… Nem ellenkezett, csak gyanúsan szótlan volt. Sára szeretett volna esténként mesét olvasni neki, Tünde azonban elzárkózott ettõl. Apjára maradt a feladat, s eközben Sára a másik szobában üldögélt, vagy a konyhában tett-vett, mígnem a mesélés után visszakapta kedvesét.
Az egyik este Apuka így szólt a lányához:
– Nálad van a varázsgyûrû, ugye?
– Hát persze – nézett rá Tünde csodálkozva.
– Szoktad érezni a varázserejét?
– Azt hiszem igen… nélküle szomorúbb lennék.
– Mondok egy titkot – súgta Apuka, mire a kislány rögtön csupa fül lett. – Már nem mi ketten vagyunk itt a legszomorúbbak…
Tünde elõször nem értette a dolgot, ám a konyhai zörgés hallatán világosság gyúlt a fejében. Árnyék suhant át az arcán.
– Gondolj a Tündérkertre – mondta halkan Apuka. – Ha tündér lennél, mit tennél?
– Segítenék… – nyögte ki a kislány. – De hogyan?
– Talán ha beszélgetnél Sárával a tündérekrõl, vagy hagynád, hogy meséljen neked…
Tünde szólni se tudott, csak bólintott. Apuka mögött csendesen becsukódott az ajtó, aztán Sára jött be kicsit tanácstalanul, s kérdõen nézett a kislányra.

Forás:internet.